Azt hiszem, kissé negatívnak tűnhet a mostani bejegyzésem címe, és igazság szerint elég sok mindenről szólhatna, hiszen rengeteg dolog van, amit magyar íróként nem lehet, vagy nagyon nehéz elérni. Hiszen kis ország vagyunk, viszonylag véges közönségnek írunk (bizonyos témák és zsánerek képviselői meg még végesebbnek), ezek alapján pedig kifejezetten könnyű falakba ütközni. De most nem arról szeretnék írni, hogy például mennyire nehéz olyannyira széleskörű közönséget elérni, megszólítani, megtalálni köztük az olvasókat és esetleg rajongókat, mint egy olyan írónak, aki angolul ír.

Nem. Most egy sokkal közelebbi, mondhatjuk talán azt is, hogy egy sokkal földhözragadtabb dolgot szeretnék körüljárni.

Pár napja láttam egy magyar kortárs író, Császi Zsüliet bejegyzését arról, hogy meghívták a volt középiskolájába azzal a céllal, hogy a diákoknak beszéljen arról, milyen ebben az országban írónak lenni, ők pedig szabadon feltehették neki a kérdéseiket. Bevallom kicsit (na jó, nagyon) irigykedve olvastam. Szerintem kevés olyan író van, aki ne érezné a munkásságát illető teljes mértékben pozitív visszajelzésnek, hogy a jövő generációjának mesélhet az alkotásról, az ihletről, a regény megírásának, kiadásra előkészítésének folyamatáról, minden kapcsolódó tapasztalatról. Kifejezett öröm lehet alkotásra buzdítani őket, talán még sikerül is néhányukat erre az útra terelni.

És bár nagyon örültem írótársam sikerének, mert a szememben ez igenis, kiemelkedő siker, az én számban mégis rossz érzést hagyott az, amikor magamat próbáltam egy ugyanilyen helyzetben elképzelni. És hogy miért? Mert nem sikerült elképzelnem. Már az ábrándozásban is meggátol a jelenlegi helyzet.

Ugyanis a szomorú magyar valóság az, hogy engem SOHA nem fognak meghívni sem a volt közép, sem a volt általános iskolámba. Mert jelenleg a szomorú magyar valóság az, hogy én a saját történeteimmel, amik az elfogadásról, önmagunk és mások szeretetéről szólnak, a kiskorú fiatalok ellensége vagyok. Akkor is, ha egy-egy adott fiatalnak szüksége lenne azokra a történetekre, amikben talán megtalálhatná/felismerhetné önmagát.

Korábban beszéltem pár huszonéves olvasóval, akiknek alig, vagy egyáltalán nem voltak olyanok a környezetükben, akikhez fordulhattak volna. Az egyik transznemű fiú könnyek közt mesélte akkor, hogy neki elmondhatatlanul sokat segített például az Edinburgh kék fényei, mert rengeteg mindent megértett magáról, és Dennis ereje az övé is lett, mert pont ugyanazokon kellett keresztülmennie, amiken neki is. Ő felismerte és megtalálta magát ebben a szereplőben, az ő élettragédiájában, majd feloldozásában és meglelt boldogságában, hiszen éppen ahogy Dennist Davis, őt a barátnője segítette át ezen a nehéz időszakon. A könyvet is tőle kapta. Amikor beszéltem ezzel a fiúval, a könyv akkor is ott volt a kezében, szorongatta, és látszott, hogy jóformán salátára olvasta már.

És persze, ez már önmagában szívet melengető, és elmondhatatlanul hálás vagyok ezért az őszinteségért. Hiszen ez mégiscsak egy olyan bensőgséges, privát tapasztalás volt az ő részéről, amit kifejezetten nehéz lehetett megosztani bárkivel. Egy idegennel, aki én voltam. De azóta is a legszívmelengető emlékeim között tartom számon. Értem azt is, miért veszélyes ez. Miért veszélyes a létezés jogán, feltételekhez kötés nélkül elfogadni a másikat.

Viszont a mostani vágyam nem is arról, hogy ilyenekről beszéljek fiataloknak. Ezek olyan dolgok, amit mindenkinek otthonról kellene hoznia, mindenkinek alanyi jogon kellene járnia. Tudom, hogy naív gondolat, de akkor is így látom. Amiről pedig mesélni szeretnék nekik, az például a rögös út, amit be kell járnia annak, aki írásra adja a fejét, és még megjelenni is szeretne. Csak sajnos a témaválasztásom elzár ettől a lehetőségtől, mert a végén még olyat hallanak, amitől megváltozhat az életük. Igen, abba az irányba, hogy esetleg mernek majd egy vagy több próbát tenni az alkotással, az írással, esetleg azzal is, kiadóknak elküldjék a kéziratukat.

Annyi mindent tudnék mesélni nekik arról, hogyan ne adják fel, ne hagyják magukat elkeseríteni, elbizonytalanítani az elutasítások által, mert azok lesznek, és szerintem kellenek is. Abból lehet megtanulni a kitartást, küzdést, és akarást, hogy próbára tegyék az elszántságunkat, és az, hogy igyekezzenek a lehető legtöbbet, ha nem mindent megtenni az álmainkért. Én is rengeteget dolgoztam a regényeimen, a megjelenésért, az álmaimért. És hiszek abban, hogy ezek a dolgok, ezek a tapasztalatok, ezek az élmények, a pozitívak, a negatívak, az eredmények és csalódások más alkotni vágyóknak is a hasznára lehetnének.

És ez támogatni vágyás független a témaválasztásomtól. Az viszont mélységesen elkeserít, hogy vannak akik nem így látják, akik elhiszik, vagy csak ezt állítják, és éppen ezért hirdetik, hogy ez a segíteni vágyás lehet ártó. Holott őszinteségen, lelkesedésen és támogatáson kívül semmi másról nem szól.

Ennyit gondoltam elmondani ebben a témában. Mondhatnám, hogy sajnálom, amiért ennyire szomorú és kissé talán tényleg negatív hangvételű lett ez a bejegyzés. De az igazság az, hogy nem sajnálom. Ez a pár gondolat már jópár napja kikívánkozik, nagyon nyomta a lelkem. És most végre alakot öltött ebben a pár bekezdésben.

Ha hasonló témában olvasnál még tőlem, akkor az alábbi bejegyzéseimet javasolnám:

Egy elképzelt interjú: Dennis és Davis

Néhány igaz mese minden Meseországok margójára

Néhány igaz mese minden Meseországok margójára – 2.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Thought Catalog)