Szeretném előre bocsátani, hogy ez most ismét egy inkább ventilálós poszt lesz. Kicsit már tényleg kezdem unni, hogy még mindig itt tartunk… vagyis nem is itt, hanem egyre rosszabb a helyzet. Ha még nem olvastad volna, nézd meg a témában készült korábbi bejegyzésemet, úgy talán könnyebben érthetők lesznek az utalásaim. Az viszont biztos, hogy kávé sem emellé, sem a mostanihoz nem kell majd.

Igen, megint az ominózus könyvfóliázás, az írók és kiadók ellehetetlenítése a téma. Nem is értem, miért csodálkozunk rá erre még mindig. Talán éppen amiatt, mert azért mindig reménykedik az ember, hogy nem megyünk be egy bizonyos szint alá. Hiszünk benne, mintha a világ eddig bármikor megállt volna – egy-két nagyon szerencsés kivételtől eltekintve –, amikor lehetett még rosszabb.

Amennyiben ezt elmulasztják, és emiatt a terjesztőt megbüntetik, akkor azt tovább terhelhetik a kiadó felé. És ne legyenek kétségeink, tovább is fogják, azt pedig könnyű elképzelni, hogy egy vagy több milliós bírság mennyire végzetes lehet egy kis kiadóra nézve.

De ez a szigorítás legalább megütötte az ingerküszöböt. Nagyon sok író mintha csak erre ébredt volna a Csipkerózsika álmából, hiszen mivel az erotika a könyvek igencsak számottevő részét érinti, így már a “normál” erotikát és szexuális tartalmat író szerzők sem tudnak távol maradni a problémától. Három évbe telt, de a valóság végül hozzájuk is bekopogtatott. Ismerek olyan írókat, akik azért maradtak ki ebből a “mizériából” egészen mostanáig, mert őket nemes egyszerűséggel nem érintette. És ezt még büszkén is hirdették. De most hogy a pallos rájuk is lecsap, ők kérik ki a leghangosabban, hogy az ő gyermekeiket – is – megszentségtelenítik. A gond ezzel csak az, hogy elkéstek. Akkor kellett volna mindenkinek egy emberként az asztalra csapni, amikor elkezdődött ez az agymenés. De akkor még könnyebb volt mosni kezeiket.

És most éppen az történt, amit korábban tippeltem, hogy történni fog. Az okosok toltak még egy kicsit a dolgokon. És most nézik, hogy lemegy-e az emberek torkán. És tudjátok, mi az igazán szomorú? Az, hogy le fog. Persze megy a felháborodás, mindenki kikéri magának, de mindez süket fülekre talál, ahogy eddig minden alkalommal, Az emberek előbb-utóbb elfáradnak, és beletörődnek. És akkor majd szépen mindenki ideig-óráig bekussol. Mert megjelenni még mindig meg lehet. Igaz kicsit problémásabb, kicsit több körültekintést igényel, az kiadónak sokkal óvatosabbnak kell lennie, az olvasókhoz jóval nehezebb eljuttatni a könyveket, de még nem lehetetlen. MÉG. És ennek mindenki örül. De ne legyenek illúziók, ez továbbra is csak egy ideiglenes nyugvó állapot lesz.

Közben jönnek majd olyan írók, vagy talán már vannak is, akik elgondolkoznak azon, hogy ha nem éri meg azt írni, amit eddig írtak, akkor írnak majd másról. Onnantól kezdve nem fognak problémás tartalmat papírra vetni, mert úgy könnyebb, úgy garantáltabb a megjelenés, és az, hogy a könyveik megérkeznek az olvasókhoz. Bármennyire is szomorú mindez, nem tudom elítélni őket ezért, hiába nem értek egyet ezzel, és én sosem mondanék le a történeteimről ostoba hatalmasok miatt. De ha a könyvírást és megjelenést üzletként nézzük, akkor az író célja az, hogy ha meg nem is térül, de legalább nullára jöjjön ki. Emiatt pedig nem tudok szemrehányást tenni ezeknek az íróknak.

De ez nem jelenti azt, hogy ez a helyzet nem végtelenül elkeserítő. Nevezzük nevén a gyereket. Ez öncenzúra és megalkuvás. És minél többen állnak kötélnek – és bőven lesznek, akik fognak –, a hatalom annál jobban eléri a célját. Az öncenzúra pedig erőforrás ráfordítás nélküli cenzúra, mivel az írók maguktól végzik el ezt a kellemetlen feladatot. Így pedig lehet mosni a kezeinket, hogy az ő döntésük volt, mi – a döntéshozók – igazából ott sem voltunk.

Az igazán rettenetes pedig az az egészben, hogy vannak olyanok, akik tényleg elhiszik, hogy ezzel a gyerekeket megvédik bármitől. Legszívesebben képen nevetném az összeset, és felvilágosítanám őket, hogy ha az a fiatal nem juthat hozzá a könyvesboltban – szép új világ, amikor könyvekbe beleolvasáshoz személyit kérnek majd –, akkor megszerzi az interneten. És hadd ábrándítsak ki mindenkit, aki nem hisz nekem, értenek hozzá. Jobban, mint amennyit a gyerekek megváltásában hívők elképzelni tudnak.

Elmesélem a saját példámat. Tizenhat éves voltam – és nem tegnap előtt töltöttem be ezt a kort –, amikor már tudtam, hogy interneten hol tudok akár magyarul, akár angolul vagy franciául LMBTQ+ történeteket olvasni. Aztán, amikor lett saját keresetem, vettem egy Kindle-t, arra meg bármilyen könyvet megvettem, amit el akartam olvasni. A szüleim soha egyikről sem tudtak. Ha meg is nézték a böngészési előzményeimet, nem tűnt fel nekik, mert ha észreveszik, nem úsztam volna meg könnyen. Szóval én már kiskorúként kikerültem a szülői figyelő tekinteteket, és az akkor még nem létező ostoba törvényeket is. Na, akik most annyi idősek, mint én akkor, sokkal profibban űzik már ezt a művészetet, mint én valaha.

Szóval senkit nem mentenek meg semmitől, ellenben a felnőttek életét nehezítik meg, mert ez inkább csapás az olvasni szerető nagykorúaknak – akik nem mellesleg tudnak dönteni a saját olvasási szokásaikról köszönik szépen –, mint a megmentendő kiskorúaknak. Arról nem is beszélve, hogy továbbra is hagyjuk már meg a szülőnek az erről döntés jogát, ha már olyan hangosan hirdetjük ezt a jogunkat.

És, ha ez még mindig nem lenne elég, erre a fóliázás-bolondság-tortára még csak most került fel a cseresznye. Hadd idézzek egy részletet a 444.hu cikkéből:

„Meghatározó eleme-e a könyvnek a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérésnek, a nem megváltoztatásának vagy a homoszexualitásnak a megjelenítése vagy népszerűsítése?” – szól az egyik kérdés, míg a többi a szexualitás megjelenítésének céljáról, homoszexualitásról és könyv célcsoportjáról szól.

Szeretnék tolmácsot kérni. Mit a búbánatos mennydörgést jelent az, hogy „Meghatározó eleme-e a könyvnek a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérés”? És akkor már azt is tessék elmagyarázni nekem, hogy erre a kérdésre mi a jó válasz? Tartok tőle, hogy nem az, ami nekem az első reakcióm lenne, vagyis az, hogy természetesen nem meghatározó eleme egyetlen könyvemnek sem a karaktereim mássága. Nem azért mások, mert olyan jó másnak lenni, meg mert ahogy az angol mondja, for the hell of it (= azért mert csak). Nem, ők azért olyanok, amilyenek, mert ez a karaktereimnek a körülménye, mint egy velük született tulajdonság.

És újfent emlékeztetnék mindenkit, hogy nem csupán LMBTQ+ tartalmakra vonatkozik, hanem bármilyen öncélúan szexuális tartalomra – jelentsen ez továbbra is akármit –, de szerencsére a gyermekbántalmazás államosított körülmények között belefér. Tényleg nincs itt semmi látnivaló.

Zárásként pedig azt hiszem, annyit mondanék, hogy öt nyelven beszélek. És egyre inkább úgy érzem, hogy lassan könnyebb lesz idegen nyelven alkotni, mint az anyanyelvemen azoknak, akik szintén ezt a nyelvet beszélik. Ennek tükrében üzenem mindenkinek, aki két ököllel veri a mellkasát, hogy márpedig a magyar a legszebb, legősibb és még más legmiegyébebb nyelv a világon, de mindezek mellett leteszik a voksukat emellé az arcátlan alkotó-korlátozás mellé, hogy nem érdemlik meg az anyanyelvüket. Sem azt, hogy műveljék, sem a régi nagy irodalmi alakok műveit (mert azok közt is bőven akad olyan, amiket a mostani szabályozásoknak hála nem lehetne olvasni), sem pedig azt, hogy a ma élő írók alkossanak nekik. A nagy büdös némaságot érdemlik, és a gyalázatos törvényszövegeket.

Jegyzet

• Borítókép forrása: unsplash.com (Alena Jarrett)
• Egyéb képek forrása: unsplash.com (Dew Brown, Lucie Hosova, Kyle Glenn)