Fülszöveg

Váratlanul a fák közül egy alakot látott kilépni. Magas volt, határozottan emberi, de sugárzott belőle valami ijesztően állatias. A vér is meghűlt a látványától az ereiben, miközben az a lény felé tartott. Szél támadt körülötte, ahogy elő‐elő villanva a feketeségből egyre közelebb siklott a fiúhoz. Az a valami felé nyúlt, szíve irányába kapott.

Ez a regény nem pusztán egy romantikus YA fantasy, hanem egy olyan történet, amiben léteznek még a mesék csodái. Elliott Baxter gyakran céltáblája iskolatársai zaklatásának. Amikor egy kis éjszakai sétára invitálják a közeli erdőhöz, még senki nem tudja, milyen szörny figyel fel a fiúk mókázására. Fogalmuk sincs, hogy csínyük kis idő múlva fenekestől forgatja fel mindannyiuk életét. Az erdőből már nem ugyanaz az Elliott tér vissza.

Beleolvasó

Elliott

– Baxter!

Sosem jelentett semmi jót, ami így kezdődött.

Elliott rettegve, remegve nyitotta ki a szemét. Nem csalódott, négyen álltak az ágya körül. Hamilton meg a bandája. Ezeknek sosincs semmi jobb dolguk az éjszaka közepén… Alkalomadtán talán majd megmondja a szüleinek, hogy köszöni szépen, de pocsék ötlet volt ez a bentlakásos fiúgimnázium. Ettől nemhogy megemberesedni nem fog, de ha a dolgai így maradnak, túlélni sem…

Gondolatát tökéletesen igazolni látszott az is, ahogy Hamilton egyik pribékje – abból a fajtából, aki még gondolkodni is képtelen a vezér nélkül – lerántotta róla a takarót, egy másik meg a bokájánál fogva akkora lendülettel húzta ki az ágyból, hogy csak úgy nyekkent a padlón, amikor teljes testével végigvágódott az érdesre kopott fán. Már csak ez hiányzott. Ami a két kölyöknek nem volt a fejében, az ott volt az izmaikban. Tökéletesen értette, hogy Hamilton miért tartja őket.

– Gyerünk, pondró – vigyorgott rá a bandavezér –, épp jó az idő egy kis éjszakai sétára.

Elliott vetett egy gyors pillantást a széthúzott függönyök között a koromfekete égre. A teliholdat hatalmas fényudvar vette körül. A lidérces látványtól inába szállt miden bátorsága. Volt is eszében sétálni!

A szokásos megoldást választotta, amit minden alkalommal, amikor Hamilton úgy döntött, leckét akar adni neki valamiből. Magzati pózba gömbölyödött, két kezét a feje köré fonta, hogy a legjobban tudja védeni koponyáját és tarkóját. Talán csak megverik egy kicsit, és utána békén hagyják a padlón agonizálva.

De Hamiltonnak aznap éjszakára egészen más tervei voltak. Elliott teljes testében összerándult, amikor ráhúzott egyet lovaglóostorával. Két fiú a ki nem mondott utasításnak engedelmeskedve talpra rántotta, és vezetni kezdték a kollégium épületének sötét folyosóin. Minden reménye szertefoszlott, hogy egy veréssel megússza az éjszakát.

Esélye sem volt szabadulni Hamilton csatlósai közül, úgy körbefogták, hogy mozdulni sem tudott. Egészen a birtok északi oldalán elterülő erdőig lökdösték. Röhögcsélve megálltak egy pillanatra, hagyták, tudatosuljon benne, mire készülnek.

Az egyik kölyök nyakon ragadta, és maga előtt taszigálva bevezette a bokrok között a fák vonaláig. Ahogy elhaladtak pár csenevész cserje között, Elliott szúrós szagot érzett. Petróleum vagy lámpaolaj lehetett, nem is értette hirtelen, mit jelent ez.

Ijedt pillantása ide-oda cikázott a fekete fák között. Eszébe jutott minden rémtörténet, amit az iskolatársai valaha meséltek. Olyan szerencsétlen fiúkról suttogtak, akiket a Hamilton-félék kitereltek éjszaka az erdőbe, és sosem kerültek elő többé, vagy akiket megtalált az iskola személyzete. Nyakuk körül kötéllel függtek a fákról, himbálóztak a hajnali szélben.

Elliott érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Semmi mást nem látott maga előtt, csak ezeket a kísérteteket, és azt találgatta, hogy Hamilton vajon melyik ágat választotta ki neki. De egyikről sem csüngött alá akasztóhurok, csak lázasan cikázó képzelete láttatta vele.

Taszítottak rajta egy jó nagyot. Akkora lendülettel érte a lökés a lapockái között, hogy majdnem fel is bukott a sűrűn burjánzó aljnövényzetben. Hangos röhögés kísérte ügyetlen csapkodását, ahogy karjaival próbált megkapaszkodni valamiben.

– Lódulj, Baxter! – hallotta a háta mögül Hamilton parancsoló hangját. – Nem érünk rá egész éjszaka.

Elliott értetlenül fordult meg. Az áruló Hold eddigre behúzódott a fák mögé, így még mélyebb lett a sötét. A négy fiú alakját is alig tudta kivenni a feketeségben, de a Hamilton szemében csillanó gonosz fényt mégis látni vélte.

– Elmondom mi lesz – beszélt hozzá teljes lelki nyugalommal a bandavezér. – Elindulsz befelé a fák közé. Nem fordulsz meg, csak mész előre, míg el nem számoltál ötszázig. Utána elindulhatsz vissza, és kijöhetsz az erdőből. Mi meg fogadunk rá, hogy mikorra kerülsz elő.

Elliott nyelt egyet. Ez annyira nem hangzott rosszul. Annak ellenére sem, hogy minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy önszántából menjen be a fekete fák közé. Úgy meg különösen, hogy még a kegyetlen Hold is magára hagyta.

– Világos? – kérdezte Hamilton. Most első alkalommal várt választ Elliott-tól. Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, és jobban kifejezésre juttassa türelmetlenségét, suhintott egyet lovaglóostorával. A csattanás szinte kettévágta a sötét erdő csendjét.

Elliott remélte, hogy az a hörgés, ami a fák közül jött, csak a képzelete játéka. A fiúk semmi jelét nem adták, hogy hallották volna. Rettegve állt Hamiltonnal és a bandájával szemben, pillantásával a hang forrását kereste.

– Baxter? Ne játssz a türelmünkkel! – figyelmeztette morogva Hamilton.

– I… i… igen, vi… világos – gyűlölte, hogy remeg a hangja.

– Akkor indulás, Elliott. – A fiú neve hallatán összerezzent. Nem tudta volna megmondani, mi ijesztette meg jobban: Hamilton majdnem baráti hangja, vagy az, hogy tényleg komolyan itt akarták hagyni a hátába szuszogó, éhesen hörgő erdőben.

Képtelen volt rászánni magát, hogy megmozduljon és elinduljon a fekete, göcsörtös fák közé. Rettegése nem váltott ki együttérzést a fiúkból, Hamilton következő suhintása a lovaglóostorral az arcát találta el. Elliott felkiáltott fájdalmában, kezével eltakarta az arcát, ahol az ostorcsapás még mindig csípett. Érezte, hogy vér csorog az ujjai közt.

Szerencsére a teljes megaláztatást, ahogy arcán végigfolytak a fájdalom könnyei, nem láthatta egyik kínzója sem a sötétben. Hátat fordított nekik, és futásnak eredt a fák közé. Nem akart esélyt adni Hamiltonnak, hogy egy újabb ostorcsapással biztassa. A többi fiú petróleumlámpájának fénye elmaradt mögötte, és ismét összezáródott körülötte a sötétség. Lassítani kényszerült a léptein.

Közben számolt is, ahogy utasították. Még százig sem jutott, amikor azt vette észre, hogy furcsamód világosabb lett az erdő körülötte. A narancs derengés semmiben sem emlékeztette a holdfényre. Megfordult és a látványtól földbe gyökerezett a lába. Vele szemben égett a bozót. Így már értette a korábban érzett petróleumszagot. Gondosan előkészítették az aznap éjszakai gyötrelmeket számára.

A lángokra meredve észrevette, mennyire gyorsan terjed a tűz. Azt is elfelejtette, hogy számolnia kellene, miközben futásnak eredt.

Pár métert tett csak meg, amikor éles sikolyt hallott a háta mögül, amitől még a vér is meghűlt az ereiben. Az a fajta iszonyattal teli üvöltés volt, ami még a világ legbátrabbját is menekülésre sarkallja. Elliott sem állt meg. Nem akarta tudni, mi idézte elő azt a halálsikolyt. A hangot viszont kivételesen jól ismerte, bár általában csak röhögni és vicsorogni hallotta. Hamilton jobbkeze, Leawrey volt.

Elképzelni sem tudta, mi támadhatott rá, de érthetetlen módon elégedettséget érzett, amint újra beállt a nyomasztó csend a fák között. Akárhogy is alakuljon az éjszaka innentől, elkíséri majd a boldog tudat, hogy Leawrey jó eséllyel soha többet senkit nem gyötör már Hamilton utasítására.

Megtorpant. Minek menjen beljebb az ismeretlen, idegen fák közé, amikor a sikoly után a gonosz fiúk minden bizonnyal szétrebbentek az erdő széléről? Inkább elindult párhuzamosan a tűzzel. Előbb-utóbb csak kiér az égő bokrok közül, és ha kijut, sokkal könnyebben visszatalál az iskolaépületekhez.

És csak ment, és ment. Egészen biztosra vette, hogy órák teltek már el. A tűz régen elmaradt mellette, egy ideje már csak a fák és mindenféle tüskés bokor sötétben is kivehető mélyfekete körvonalát követte, ezen kívül semmi más nem adott támpontot a tájékozódáshoz. Abba az irányba fordult, amerre az erdő szélét sejtette. De a fák csak nem ritkultak körülötte, nem jutott ki a tisztásra. Amikor sustorgást, morgást hallott a feketeség mélyéről, megszaporázta a lépteit, és bár a zajok közeledtek hozzá, eddig még nem érte utol az, aki vagy ami a nyomába szegődött.

Fogalma sem volt, mennyit gyalogolt eddig. Egyenpizsamája szára több helyen felhasadt, ahol az ágak akaratosan belecsimpaszkodtak. Alig tudott szabadulni a szorításukból. Lábát véresre súrolta a sűrű aljnövényzet, talpát kövek karistolták.

Nem értette, miért nem pirkad. Időérzéke azt súgta, nemcsak hogy hajnalodnia kellett volna, már magasan kellene járnia a napnak. Többször reménykedve nézett fel az égre, de csak a lidércfény derengett keresztül a lombok sűrű rengetegén.

Váratlanul a fák közül egy alakot látott kilépni. Magas volt, határozottan emberi, de sugárzott belőle valami ijesztően állatias. A vér is meghűlt a látványától az ereiben, miközben az a lény felé tartott. Szél támadt körülötte, ahogy elő-elő villanva a feketeségből egyre közelebb siklott a fiúhoz. Az a valami felé nyúlt, szíve irányába kapott.

Elliott nem értette, hogy engedhette ennyire közel érni magához. Meddig állt megbabonázva? Szerencsére kitörve a jeges dermedtségből talált magában annyi bátorságot, hogy félreüsse azt a fekete sötétségtől pulzáló kezet a mellkasa elől. Lélekszakadva rohanni kezdett, azt sem nézte, milyen irányba. Nem számít, ha mélyen a fák közé, csak minél messzebb ettől a valamitől…

Futott, ahogy csak a lába bírta, de a fák gyökerei minden lépésénél ki akarták gáncsolni. A zsigereiben érezte, hogy ha felbukik, és azok a göcsörtös gyökerek a lábai köré tekerednek, behúzzák majd a föld alá. És neki semmi kedve nem volt egy teljesen fekete erdő mélyén örökre eltűnni.

Talált egy ösvényt, azt követte, egészen addig, amíg ki nem fogyott a lába alól. Egyszerre derékig érő fűben találta magát. Elképzelni sem tudta, hogy nőhet ilyen magas fű ott, ahova semmilyen fény nem jut le. És a nap se mutatott hajlandóságot, hogy előkússzon a fák alól.

Egy ideje már nem hallotta annak a valaminek a lépéseit.  Vagy zajait, mert abban nem volt biztos, hogy tényleg lábakon közlekedik. Egészen addig nem mert megállni vagy visszanézni, amíg ijesztő zörejt és artikulálatlan hangokat nem hallott maga mögül a fűből.

Végül félve hátralesett a válla fölött, viszont egyáltalán nem lassított a léptein. Az erdő ezen részén még mélyebb volt a sötét, folyt és hullámzott körülötte. Amikor hátrafordult, nemcsak a vijjogó visítástól állt meg majdnem a szíve is, hanem egy alak közelségétől is. Idáig követte volna? De nem tűnt ugyanannak, mint az a korábbi. Továbbra sem bírta levenni a szemét arról a fodrozódva kavargó fekete valamiről. Szüksége volt a bizonyosságra, hogy akármi is legyen az, nem tud csak úgy váratlanul a nyakába vetődni.

Hiába szeretett volna gyorsabban menekülni a sűrű sötétben, lábai nem engedelmeskedtek neki, tapogatózva tett meg pár métert a magas fűben továbbra is hátrafelé nézve. És az a vérfagyasztó hang csak nem halt el. Sőt, mintha egy másik lény hörgése és ingerült morgása is belevegyült volna abba a szűnni nem akaró visításba.

Megszaporázta a lépteit, és csak rohant vakon, ész nélkül. Egészen addig, míg el nem tűnt mellőle a magas, éles fű, és ki nem fogyott a talaj a lába alól. Egy pillanatra csupasz talpa csak az üres levegőt érte a semmi fölött. Pislogni sem maradt ideje, ahogy zuhanni kezdett, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire földet ért. Hangos nyekkenéssel csapódott be, a fájdalomtól pár pillanatig lélegezni sem volt képes.

Legszívesebben kiterülve maradt volna a nyirkos kavicsokon, de a félelem nem hagyta. Iszap szagát érezte, és mintha csobogást is hallott volna. Talán egy patak vagy folyó van a közelben. Ha azon át tudna kelni, nagyobb eséllyel rázná le az üldözőjét.

Ahogy megpróbált felkelni a kövekről, az oldalán iszonyatos fájdalmat érzett. Odakapott, és valami kérges, göcsörtös dolgot tapogatott ki. Egy ágra vagy gyökérre emlékeztette, ami felnyársalta. Megpróbálta kihúzni, de megvonaglott a tenyere szorításában.

Elliott rettenetében felnyögött. Jóságos Isten! Nem elég, hogy ez a valami átfúrta az oldalát, de még mozgott is! Elengedte az indát. Két karját használva felnyomta magát ülő helyzetbe. A növény kicsúszott a testén ütött lyukból. Ahogy szédelegve talpra állt, és lépett párat a víz felé, még érezte, hogy a gyökér utána kap, de nem volt elég gyors és erős hozzá, hogy bokájánál fogva visszahúzza. Elliott megragadta és indulatosan rántott egyet rajta. Tökéletes megelégedéssel töltötte el, hogy az az átkozott növény kiszakad a földből.

Nem maradhatott tovább egy helyben, ki tudja mennyi ilyen inda leselkedik még rá. Tovább kényszerítette magát, bár eddigre tempósan menni is alig maradt ereje. Érezte, hogy az oldalából vér szivárog, és minden egyes elfolyó cseppel egyre gyengül. Mégsem állt meg. Nem volt bátorsága feladni.

Tovább vergődött. Lassan hullámzani kezdett körülötte a világ, a talaj bizonytalanná vált a lába alatt. Erejéből vánszorgásra is alig futotta. Fogalma sem volt, hogy közeledik vagy távolodik-e az erdő szélétől. Már nem számított, agyában az zakatolt csak, addig él, amíg megy.

Észre sem vette, mikor esett össze. Víz illata lengte körül, a patak valahol a közelben hívogatóan zubogott. Sejtelme sem volt róla, hogy egy lépéssel sem jutott közelebb a csalogató vízhez.

Valami

Majdnem teljesen szokásos éjszaka volt, csak a telihold miatt egy kicsit jobban látott. Lassan elérkezett az ideje, hogy elinduljon vadászni. Már ha nem akart hozzányúlni a télire félretett szárított hús készleteihez. Nem azért dolgozott vele annyit, hogy idő előtt elfogyassza. Majd előveszi akkor, ha a hidegtől úgysem hagyhatja el a barlangot.

Felemelkedett a száraz növényekből és a pár évtizede lopott régi takarókból összehordott fekhelyéről, majd a barlang ajtajához lépdelt. Jól védhető helyen volt a vacka, és eddig akárhány éjjeli állatnak vagy Sötét szülte lidércnek jutott is eszébe, hogy elfoglalja, soha egyetlen próbálkozó sem járt még sikerrel. Régebben többször jöttek, de mostanára mintha letettek volna róla, egyre ritkábban húztak vele újat.

Kilépett a barlangból és felszökkent a közeli sziklaoromra. A kiemelkedő magaslat átszúrta a lombok sűrűjét, és jó messzire biztosítja a kilátást. Egészen pontosan minden irányba az erdő határáig. Ha északra, vagy nyugatra fordult, a fák majdnem a horizont széléig húzódtak, arrafelé jóformán a végtelenségig ért az erdő.

Ebben az évszakban észak felől sok állat jött le a hidegebb területekről, mindig lehet fogni közülük egy-két fiatalabb példányt. Azokat kifejezetten szerette, bár nem volt válogatós étel terén. Tényleg bármit megevett, ami jutott neki. A friss húst viszont, amihez az esetlen, pár hónapos állatokból jutott, jobban szerette.

Néha azért elnézett dél felé is. Arrafelé sokkal keskenyebb az erdősáv, mint a többi irányban. Nem is tartott sokáig átszelnie a távolságot a fák határáig. Az oromról nézve tökéletes kilátás nyílt az emberek lakhelyére. Hatalmas, kőből emelt, díszes épületek nőttek ki a földből – nem emlékezett rá pontosan, mikor, annyira talán nem régen, négy-ötszáz évvel ezelőtt.

Rengeteg fiatal és kicsit idősebb fiú otthona volt. Szerette őket figyelni, érdekesnek tartotta az embereket. Észrevette, hogy vannak idősebb férfiak, akik vigyáztak ezekre a fiatalabbakra. Minden év ugyanazon szakában egy csapat fiú elment, és fiatalabbak jöttek a helyükre. Voltak olyan időszakok, amikor kiürültek az épületek, alig maradtak emberek a falak között. Sosem merészkedett még olyan közel, hogy kiderítse, miért van ez így.

Néha az ottani lakók közül páran betévedtek az erdőbe. Egyesek azért, mert véget akartak vetni az életüknek. Ezek nem jöttek igazán mélyre, általában az erdő határában megtették, amire készültek. Ők nem voltak finomak. Máskor viszont fiúk egy csoportja vezetett be a fák közé valakit, és hagyták ott sorsára. Általában nem vadászott rájuk, inkább igyekezett távol maradni tőlük. De olyan időszakokban, amikor nehéz volt ételhez jutni, nem hagyhatta kárba veszni a húst.

Mozgolódást vett észre az erdő déli határán. Egy csapat fiatal az emberek lakhelyéről. Kissé jobban előrehajolt a sziklaorom tetején. Nem mintha olyan sokat számított volna, így is szinte természetellenesen messzire látott.

Fiúk kis csapata lökdösött egy náluk gyengébbnek és fiatalabbnak tűnő kölyköt. Nem értette, hogy az a kisebb miért hagyta magát. Korábban azok, akiket idehoztak, és akiket megfigyelt, mindig küzdöttek. Ki jobban, ki kevésbé, de ennyire meghunyászkodóan senkit nem látott még viselkedni. Érdekelte, mi fog kisülni ebből. Vajon ez a mostani is olyan kegyetlen játékba torkollik majd, amit nem egyszer nyílt már módja végignézni eddig? Érdeklődve fordult vissza a legkisebb, kiközösített fiú felé. Áradt belőle valami, ami vonzotta őt. Olyan erő, amivel fel kellett volna lépnie az erőszakoskodók ellen, nem ilyen könnyen megadnia magát. Ráadásul a mellkasa rubinfényben ragyogott, ami vonzotta a tekintetét, szinte rabul ejtette.

És nem csak az övét. Észrevette a mozgolódást a fák között. Más is kinézte magának. Nem szerezhetik meg! Az egyik legerősebb, leggyorsabb lakó volt az erdőben. Egyetlen árnnyal szemben sem fog alulmaradni ebben a versenyben. Azonnal leugrott a szikláról, visszarohant a barlangjába, leakasztotta szárnyait a falról és a hátába szúrta az éles csontot.

Eleinte sokkal jobban fájt ez a művelet, de azóta, hogy először készített magának szárnyakat, bőven volt ideje hozzászokni. Kellett egy perc, hogy a szárny csontjai összekapcsolódjanak a sajátjaival. Miután ez megtörtént, kitárta a szárnyakat, és nekilendült a teliholdas éjszakának.

Pár csapással át is szelte a barlang és a tisztás határa között húzódó távolságot. Annak ellenére, hogy tudta, mennyire csökevényes az emberek szeme és hallása, mégis kissé távolabb huppant le a kis csoporttól. Itt még elég magas volt az aljnövényzet, sűrűn nőttek a fák és bokrok is.

Ez az egyik oka, hogy csak ritkán használta a szárnyakat. Ahhoz, hogy elbírják a súlyát, kifejezetten széles fesztávolság kellett, és a méretei miatt sosem tudta megfelelően a hátára hajtogatni őket. Így pedig könnyen elakadtak a gonosz ágakban, amik egyformán ártani igyekeztek lakóknak és betolakodóknak. Nem beszélve a zajról, amit akaratlanul csapott velük. Éppen ezért most sokkal körültekintőbben haladt, mint bármikor máskor tette volna.

Nem volt egyedül a sötétben. Ahogy jobbra és balra pillantott, azt kellett látnia, hogy más árnyak is lopakodtak a lombok alatt. Szerencsére még ő járt a legelőrébb, ennek ellenére valamit csinálnia kell, hogy elterelje a figyelmüket, amíg megszerzi magának azt a fiút.

Sosem látott még senkit, aki így ragyogott az erdő mély feketeségében. Nem tudta, hogy a legközelebb ólálkodó vetélytársa is látja-e azt a rubinfényt. Csak magának akarta a fiút, szóba sem jöhetett az osztozkodás.

Ahogy a kis csoportot figyelte, nem volt nehéz kitalálnia, mire készülnek. A nagyobb termetűek igyekeztek bezavarni a legkisebbet az erdőbe. Azt, akit ő kinézett magának. Felforrt a vére, amikor az egyik még meg is ütötte. Hogy jönnek ezek ahhoz, hogy bántsák azt a csodát, ami a legkisebb fiú volt? Ha tudnák, hogy mi rejlik benne, maguknak akarnák.

Ekkor vette észre, hogy az egyik termetesebb fiú pont tökéletes helyen van ahhoz, hogy lecsapjon rá. Nem megölni akarta, csak megsebesíteni, hogy a leselkedő többit azonnal odacsábítsa a vérszag. És abban a fejetlenségben könnyedén megszerezheti magának a különleges fiút. Lekuporodott hát, olyan pozíciót vett fel, amelyből egy pillanat alatt a kiszemelt áldozatra vetheti magát.

Eközben a vezér előre lépett, hogy még egyszer megüsse a legkisebb fiút, aki épp rohanni kezdett a fák közé. Nem várhatott tovább, ha sokat késlekedik az eltereléssel, maga is hátrányba kerül a versenyben. Nekilendült, szétnyitotta a szárnyait és egyetlen határozott csapással áldozata hátán termett. Kieresztette a karmait, belemart a fiú vállába és hátába.

Semmit sem tett azért, hogy elhallgattassa a kölyköt. Hadd üvöltsön csak, csaljon magához mindenkit, aki az ő prédájára mert szemet vetni! A következő pillanatban a fogait is belemélyesztette a kölyök húsába. A nyaka tövét harapta, ott ahol a válla ívével találkozott. Nem okozott halálos sebet, de maga a harapás elég mélyre sikerült. Azt akarta, hogy minél jobban vérezzen, és a szaga megvadítsa az árnyakat.

A vér megtöltötte a száját, de a közelség miatt már szinte érezte a másik fiú ízét a nyelvén, és ez majdnem elnyomta a jelenlegi áldozatáét. A kölyök sikoltozva kapálózott alatta, ő pedig elengedte, hogy a kiszemelt másik után vesse magát.

Szárnyai erőteljes csapásaival lendült egyre magasabbra, hogy át tudjon repülni a tűz fölött. Ameddig az íztelen kölyökkel volt elfoglalva, észre sem vette, hogy a többiek meggyújtották a menekülő társuk mögött a bokrokat, egyértelműen azért, hogy a kis termetű fiú ne tudjon visszajönni.

Felesleges az igyekezetük – gondolta, hiszen, amint fogyni kezd a Hold, a következő teliholdig nem lesz kijárás az erdő sötét oldaláról. Kár, hogy a tűz kint tartja a többi kellemetlenkedő kölyköt, remek szórakozás lennének a Sötétnek.

A kiszemelt fiú eközben nagyon gyorsan menekült. Amikor ő földet ért a tűz belső oldalán, már majdnem el is tűnt a szeme elől. Mégsem aggódott. Ha annyira messzire is jut, hogy már nem látja, a fényét még mindig követni tudja. Az nyugtalanította csak, hogy olyan messzire ragyogott, így túl sok árny figyelmét vonta magára.

Ahogy repült a kapkodó ágak közt, próbálta kitalálni, merre tart. A tűz vonalát követte, egyértelműen így akart kijutni a fekete fák közül. Aztán egyszer csak elfogyott a tűz, és a fiú az erdő széle felé fordult – a fényes oldal irányába. Ezt használta ki, hogy elé vágjon.

Sikerült is, nemsokára már szembekerült vele. A kölyök remegve állt rá meredve, lába földbe gyökerezett szörnyűséges látványától. Minden figyelme a fiú mellkasából áradó vörös ragyogásra összpontosult. Kellett neki az a rubin. Saját, üres mellkasa fájdalmasan sajgott érte.

Ki akarta tépni azt a fényt a fiú bordáinak védelméből. Kellett neki az a szív, hogy távol tarthassa magától a Sötétet. De a kölyök észrevette a mozdulatát, és ellökte a kezét. Olyan gyorsan történt minden, hogy utána sem tudott kapni, a gyerek már hátat is fordított neki, és rohanni kezdett. Próbálta utánavetni magát, de az áruló fák is maguknak akarták a fiút, ezért az ágaik a szárnyaiba csimpaszkodtak, hogy a földre kényszerítsék.

Nem mert hirtelen mozdulni, nem akarta, hogy kitépjék hátából. Igaz, hogy azok nélkül könnyebben tudott volna mozogni a fák és bokrok között, de túlságosan szerette azt a pár szárnyat, nem akarta elveszíteni. Súlyos perceket vesztett azzal, hogy minimális sérüléssel jusson ki közülük.

Mire megszabadult a gallyak és indák szorításából, a fiú már eltűnt a szeme elől. Az utána maradt halvány vöröses derengést követte. Nem tehetett mást, ha nem akarta teljesen elveszíteni a nyomát. Kieresztette karmait, és onnantól kezdve az erdőben élő egyetlen lény iránt sem mutatott irgalmat, akik voltak olyan arcátlanok és ostobák, hogy az útjába álljanak.

Elégnek bizonyult pár erőszakos próbálkozót lekaszabolnia, és utána az erdő lakói lassan kezdték megtanulni, hol a helyük vele szemben. Egy idő után az ágak szétnyíltak előtte, az indák pedig visszahúzódtak karmai elől. És ő rohant, ahogy a lába bírta. Szíve szerint repült volna, de a kölyök ráérzett, hogy arra fusson, amerre a legsűrűbb az erdő. Ilyen mélyen a fák között képtelenség lett volna használni a szárnyakat.

Pár perc üldözés után már azt is tudta, hogy a fiú merre tart. A folyó felé futott. Szegény ostoba. Senkinek sincs esélye meglelni a vizet, aki nem tudja, pontosan hol és hogyan keresse. Hiába érezte a víz hűvösségét és a nedves iszap szagát, őt már rég nem tudja a víz hamis ígéretével csapdába csalni az erdő. De a fiút még a vesztébe csábíthatja. Utol kellett érnie, mielőtt a patak hívása túl mélyre csalja a feketeségbe.

Tudta nagyon jól, hogy a kölyök abba az irányba rohan, ahol évekkel ezelőtt ketté vált a föld, és a sziklabérc egyik fele lesüllyedt. Ha ott lezuhan, összetöri magát. Gyorsított léptein, és ahogy a távolság csökkenni kezdett köztük, lassan már újra látta.

Aztán az egyik lépésnél a fiú ott volt a szeme előtt, a következőnél viszont eltűnt. Mintha csak a föld nyelte volna el. Abban a pillanatban felismerte az ormot, ami alatt a bujkáló folyónak kellett volna hömpölyögnie. Ahogy lenézett, látta lent feküdni a fiút. Utánavetette magát a mélybe, de akkor ismét megtámadták az indák.

Megkapaszkodtak a szárnyában, és megpróbálták kicsavarni a hátából, lefogták a fél kezét. Hatalmas erővel nekicsapták a sziklafalnak, minden levegő kiszorult a tüdejéből. Percekig dulakodott az indákkal, amik felszakadt bőrén át, vagy a szárnya mellett megpróbáltak a csontjai közé kúszni. Minden erejével harcolt ellenünk, és idővel sikerült felülkerekednie. Amikor végre földet ért a sziklafal mellett, a fiúnak csak hűlt helyét találta.

És vért. Nem is keveset. Mégsem tűnt úgy, hogy az eséstől sebesült meg, akkor nem tudott volna megint így felszívódni. Bizonyára az indák és gyökerek támadták meg. Arra gyanakodott, hogy a földet érés után a kölyök egy rövid időre elvesztette az eszméletét, aztán amint magához tért, azonnal tovább indult. Nem juthatott messzire, ha ilyen vérnyomokat hagyott maga mögött.

Még csak a vérszagot sem kellett követnie, elég volt a foltok után mennie. Szerencsére hamarosan megtalálta a földre rogyott, eszméletlen fiút. Már alig pislákolt benne az a hívogató rubinvörös fény, ami olyan sóvárgást ébresztett benne, mint eddig még soha semmi.

Leguggolt mellé. Maga sem értette, miért lepte meg annyira, hogy az indák és gyökerek azonnal elkezdték benőni a mozdulatlan testet. Ebben a rohadt erdőben minden a fiú fényét akarta. De ő nem engedte. Éles karmaival semmi perc alatt átvágta a kapaszkodó szárakat, viszont addig nem merte felemelni az ernyedt testet a földről, amíg minden csimpaszkodó növényt ki nem húzott a bőre alól. Amennyire siettében fel tudta mérni, volt egy seb a kölyök oldalán, a hátán és az arcán is. Bár az utóbbit nem az erdő növényei okozták, hanem a kegyetlenkedő társai.

A furakvó ágak csak tovább szakították arca puha bőrét. Nem volt benne biztos, hogy meg tudja majd úgy gyógyítani, hogy ne maradjon utána heg. Erre a gondolatra megtorpant. Ugyan mióta akarja ő meggyógyítani a kölyköt? Mikor a szíve végre örökre megtölthetné ürességtől sajgó mellkasát… Lenézett a fiú szép metszésű arcára, ami akkor a fájdalomtól borzalmas kifejezésbe torzult. Kinek akart hazudni? A kezdetektől fogva magának akarta… Azt akarta, hogy éljen…

A kölyök nagyon vérzett, kevés ideje maradt megmenteni. Repülnie kellett. Karjába vette a sérült, mozdulatlan testet. Egyetlen gyors ugrással kitört a fák közül, és határozott csapásokkal tartott a barlangja felé. Gyorsan elérte, és bár legszívesebben azonnal nekikezdett volna ellátni a gyerek sebeit, először a szükséges óvintézkedésekről gondoskodott.

Óvatos mozdulatokkal lefektette a fiút a barlang padlójára – onnan a vérét is könnyebb lesz majd összetakarítani –, majd tüzet gyújtott a bejáratnál. A több fény neki is jól jön – annak ellenére, hogy a sötétben is látott –, és a tűz távol tartja az indákat, növényeket és a túlságosan bátor vadakat.

De nem most. Szinte minden – ami élt és mozgott – a fiút akarta. Mindig vérre menő harcok dúltak bárkiért és bármiért, aki és ami a fák közé vetődött. Nem tudta, hogy az erdő lakói közül hányan sóvárogtak a rubinragyogás után, vagy kiket vonzott kizárólag a friss hús és egzotikus étel reménye. Abban az egyben azonban biztos volt, hogy amíg rajta múlik, senkinek nem engedi át. Miután a tűz már vidáman lobogott a barlang bejáratában, visszatért a fiú mellé, hogy bekötözze a sebeit. Még éppen időben.