Edinburgh kék fényei – Első napok (részlet)

Dennis amennyire tudta, szemügyre vette a mellette ülő, morózusnak tűnő férfit, és arra jutott, hogy közelebb jár a negyvenhez, mint a harminchoz. Hatalmas termetéből kétszer kikerült volna, a felkarja vastagabbnak tűnt, mint a saját combja. Mellkasán feszült a fehér egyenpóló. Már a társalgóban sem merte feltűnően bámulni, de már akkor is látta, mennyire passzosan áll rajta a nadrág.

Arcát barna borosta – nem sok híján szakáll – fedte, és a minimálisra nyírt, ugyanolyan színű haj csak még jobban hozzátett durva meg jelenéséhez. Nem is értette hirtelen magát, de annyira vonzónak találta, hogy még a légzése is kihagyott egy pillanatra. Ezért jó bi‐nek lenni, mert mindkét oldalon kedvére válogathat.

Az persze más kérdés, hogy az a bizalmatlanság, ami kiült a másik arcára, és jeges‐szürke szeméből sütött, majdnem elvette a bátorságát attól, hogy egy légtérben maradjon vele. Emlékeztette magát arra, hogy eddigi életében elég sok emberi rosszat látott már, ez a mogorva férfi jó eséllyel a nyomukba sem érhet.

Frank eldarálta mindkettejük nevét, közben Dennis egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy melyiküknek illene kezet nyújtania. Az illemszabályok szerint az idősebbnek kellene. A legelején leolvasta a másik arcáról, hogy ő márpedig nem fog megmoccanni.

Dennis úgy döntött, hogy a francba az egésszel. Kezet nyújtott. Nem akarta ilyen passzív‐agresszív dominanciaharccal vesztegetni az idejüket. Minél előbb túlesnek a kötelező körökön, annál előbb mehetnek a dolgukra. Jobb kezét előretartva, szemöldökét felvonva várt. Norfolk addig nem mozdult, amíg Frank némán sürgetve felé nem fordult. Csak ekkor fogadta el a felé nyújtott kezet, azt is olyan kelletlenséggel tette, hogy öröm volt nézni. Ennek ellenére akkora erővel szorította meg Dennis ujjait, hogy magára kellett parancsolnia, fel ne szisszenjen.

Miután ennek a kínos erőfitogtatásnak vége szakadt, Frank érdemben is bemutatta őket egymásnak. Mondott mindkettejükről pár szót, és amennyire Dennis meg tudta állapítani, csak a leghízelgőbb dolgokat, amit azért is érdeklődéssel hallgatott, mert Norfolkról legutóbb mindenhogy nyilatkozott, csak hízelgően nem.

– De lényeg a lényeg – ért az összefoglaló végére Frank –, Davisnél kevesen értenek jobban a rusnya sebek ellátásához, éppen ezért több balesethez, esetleges támadásokhoz, lövöldözésekhez fogtok menni.

Miközben Frank a másik érdemeit ecsetelte, Davis kihívó kifejezéssel az arcán Dennis felé fordult. Egyik szemöldökét kissé feljebb emelve meredt rá, és ő nem teljesen értette, hogy mit kellene erre reagálnia. Abban egészen biztos volt, hogy semmivel sem hagyja megrettenteni magát.

Frank természetesen semmit sem vett észre a kettejük közt zajló mentális hadviselésből, és szavait Davishez intézve teljes lelki nyugalommal beszélt tovább.

– Dennis a legfiatalabb a csapatban, de ez ne tévesszen meg, mert ő az egyik legjobb. Miközben orvosi egyetemre járt, már itt dolgozott részmunkaidőben, úgyhogy elhiheted, tudja, mi a dörgés. Jobbat nem is kívánhatnál nála magad mellé. Már beszéltük korábban, remélem, megbecsülöd.

A jelenetet figyelve Dennisnek felszaladt a szemöldöke, azonnal tudta, hogy van itt a háttérben valami, amiből ő egyértelműen kimaradt. Norfolk arca azonnal elsötétült, ahogy az iménti kifejezés elhagyta Frank száját, előrevetítve, hogy nagyon kemény dolga lesz a másikkal. Újdonsült társa arca a következő pillanatban kifejezéstelenségbe merevedett.

Frank ezek után úgy érezte, hogy elmondott mindent, amit el akart, felállt az asztaltól, az ajtóhoz ment, kinyitotta nekik, és kifelé intett.

– Mi lesz? Nincs semmi dolgotok?

Mindketten egyszerre pattantak fel. Davis volt a gyorsabb, ő érte el előbb az ajtót. A válla fölött még visszaszólt:

– Öltözz át, én felveszem a kocsit. Ma és holnap rohamkocsival leszünk. Kösd fel a gatyád, kisherceg, mert nem lesz megállás!

Dennis ezt hallva köpni‐nyelni nem tudott. Jól hallotta, hogy Norfolk minek szólította?! Jobbnak látta mégis, ha a nyilvánvaló provokációra nem vág vissza egyetlen csípős meg jegyzéssel sem az első munkában töltött negyedóra végén.

– Hé, Frank! – fordult inkább vissza az iroda küszöbéről. – Merre van Ballard? Ma van a szabadnapja? Nem láttam a többiek között.

Frank ráemelte a tekintetét, sőt még Norfolk is összerándult. Dennis rögtön tudta, akármi legyen is ez az egész, újdonsült társa nyakig sáros benne. Kiváló, ez még jól fog jönni később.

– Telefonon nem akartam elmondani, de Ballard az áthelyezését kérte – felelte Frank teljesen szenvtelenül, és Dennisnek az volt a benyomása, örül annak, hogy nincs már az a púp a hátán –, már a múlt héten sem dolgozott velünk.

– Értem – Dennis nem tudott mást mondani erre. Tudta, hogy Ballarddal mindenkinek megvoltak a maga súrlódásai, de neki mégis hiányozni fog az a hülye humora.

– Ha a részletekre vagy kíváncsi, kérdezd Davist – hallatszott az ajtó mellől Toby gunyoros hangja. Hogy a fenébe került ide? Nincs jobb dolga, mint hallgatózni? Hülye kérdés. Persze, hogy nincs.

Norfolk erre csak felhorkant, és Dennisnek az ajkába kellett harapnia, hogy ne nevessen fel Frank képét látva, aki keresetlen szavakkal zavarta el a kellemetlenkedő Tobyt. Tekintete találkozott Davisével. A szemében kavargó érzelmekből nem olvasott ki semmi jót.

🩺🩺🩺

Davis nem hitt a fülének. Tényleg? Létezik olyan ember a világon, aki kedvelte azt a pöcs Ballardot? Elképesztő! Megrázta a fejét, nem akart erről többet tudni. Sőt. Dennis Haughtlingtont is csak annyira akarta megismerni, amennyire feltétlenül muszáj. Ez pedig pontosan kimerült az elmúlt tíz percben.

Próbált a maga módján türelmesen állni a helyzethez. Egyelőre nem tűnt nehéznek. Az estéjük kifeje‐ zetten nyugodtnak ígérkezett. Első körben az orvosi egyetem kollégiumához kellett kimenniük, ahol túl jól sült el egy pótvizsgát ünneplő buli. Két mintadiákot kellett letenniük a detoxban, miután stabilizálták őket. Aztán volt egy koccanás a Falkirk felé vezető autópályán, mert egy sofőr elaludt a volánnál. Szerencsére a járműben utazók komolyabb sérülés nélkül megúszták, az autó rosszabbul járt náluk.

Az esetek között Davis az új társát figyelte. Addig sem beszéltek sokat – csak akkor, ha feltétlenül muszáj volt –, de az nem kerülte el a figyelmét, hogy Dennis egyre ingerültebb és nyugtalanabb lett. Már majdnem annyit mocorgott, amennyit ő szokott.

– Hé, nem tehetnénk egy kis kitérőt az állomásra? – kérdezte váratlanul Dennis. – Szükségem lenne egy mosdószünetre.

– Most komolyan? – vetett rá gúnyos pillantást a tükörből. – Itt vagyunk a puszta kellős közepén. Félreálljak?

Természetesen esze ágában sem volt megállni, betegekkel nem is tehették volna meg. Dennis erre morgott valamit, amit Davis nem értett, de a helyzet határozottan szórakoztatta. Már csak emiatt sem mondott volna igent új társának.

– Nem hiszem el, hogy nem fér bele plusz egy megálló, miután letettük őket a kórházban, különösen, ha nem jön be újabb hívás – zsémbelt tovább a másik.

– Amíg nem kapjuk meg az okét, addig nem. Nem szegünk szabályt, mert te nem mentél el pisilni indulás előtt.

– Nem szegünk szabályt, ha megállunk öt percre.

– Köss rá csomót – nevetett fel Davis gonoszan.

– Majd emlékeztess, hogy valami hasonló okossággal tegyelek én is helyre téged, amikor neked kell kimenned. Dennis ezek után nem szólt hozzá, viszont továbbra is fészkelődött. Davis többször látta a tükörben hátralesve rá, hogy az óráját nézi. Elgondolkodott azon, hogy tegyen‐e egy csípős megjegyzést a másik hólyagjára, de inkább letett róla. Haughtlington nem tehet ellene panaszt, mert nem volt hajlandó kihágást elkövetni. Ha meg emiatt duzzog, az a társa dolga.