1947.12.23

– Sándor!

Többedjére hangzott fel mögötte a név, de ő egyáltalán nem reagált rá egészen addig, míg az irritáló hang tulajdonosa meg nem állt előtte.

– Sándor! Nem hallottad, hogy…?

Az igazat megvallva a kérdés végét sem hallotta. Látta, hogy egy sovány, ráncos vénasszony áll előtte, és addigra már afelől is biztos volt, hogy hozzá beszél. Sajnos. Végigfuttatta a tekintetét rajta. Ismerősnek tűnt neki az alak, a háború előttről. Ahogy az emlékei között kutatott, egy telt, kevésbé megviselt arcot talált, amihez még illett is az éles hang, ami a gondolatai közé hasított. Szóval ismeri. Vagy legalább is ismerte a háború előtt. Akkor még nem irritálta a hangja vagy a jelenléte.

Sándor. Miért szólítja így? Évekig senki sem szólította a keresztnevén. Ki tudja hány évig, talán egy életen át is csak egy vezetéknév volt, vagy egy szám, vagy egy rang. Százados. Három évig százados volt mindenkinek, aki körülvette. Beleégett a csontjaiba, sokkal inkább a neve lett, mint az a másik. Olyan ritkán beszélt emberekkel, hogy az a szó; “Sándor” természetellenesnek hatott a nyelvükön.

Lenézett a töpörödött, sovány vénasszonyra, aki épp kinyúlt szakadt kabátja felé, hogy megakadályozza a hátrálásban. Sándor észre sem vette, hogy hátrál, mégis önkéntelenül lépett ki a felé nyúló eres kéz elől. Még szerencse, hogy nem lépett fel másképp is a tolakodás ellen. Mi bajuk van az embereknek? Így közelíteni felé…

– Hallottad egyáltalán, amit mondtam?

Reflexszerűen rázta meg a fejét, mikor a fülébe tolakodott a kérdés, mert semmit sem hallott a vénasszony beszédéből. Tovább akart menni, de az még mindig elállta az útját. Ahogy pillantását az arcára emelte, hogy mondjon valamit, amivel megszabadul tőle, az öregasszony megérezte a veszélyt, és ellépett előle.

– Elnézést, nem az, akinek hittem.

Sándor egyetlen szó nélkül indult meg újra. Az öregasszony felismerte. Sándor is ismerte, bár nem emlékezett, honnan. A vénségnek igaza van, hogy tényleg nem az, akinek hiszi. Nem az az ember jött haza a frontról, aki először útnak indult oda. Egy teljes világot hagyott hátra, reményeket, barátokat, könnyeket, elpazarolt életeket. Mindezek mellett, a szintén otthagyott bal lába a legkisebb veszteségnek tűnt.

Próbált akkora méltósággal tovább bicegni, amennyire csak telt tőle. A műlábtól szinte állandóan fájt a dereka és a gerince. Az orvosok arról győzködték, hogy ha botra támaszkodna, az enyhítené a terhelést a tagjain, és csökkennének a fájdalmai. Sándor mindig meghallgatta a véleményüket, majd nem követte a javaslatot. Kénköves pokol! Ne látszódjon rajta jobban a nyomorúság, csak amennyire elkerülhetetlen.

Nem véletlenül nem járt emberek közé. Azok mindig arra emlékeztették, hogy mennyire képtelen visszatalálni a normalitásba. Ha sokan vették körül, a légzése felgyorsult, a szíve vadul kalapálni kezdett, hideg veríték folyt a hátán. Nem tudott mit kezdeni az emberekkel, ahogy azzal sem, ha váratlanul hozzászóltak vagy véletlenül hozzáértek. A szinte állandó pánikot a magány gyógyította a legjobban. Ha egyedül volt, nem fordulhatott elő az sem, hogy véletlenül ártott valakinek, mert a reflexei gyorsabban feleltek, mint ő maga.

Ahogy arrébb bicegett pár métert, sikerült lehiggadnia, majd arra is emlékeztette magát, hogy azért indult útnak, mert pár dologra szüksége volt a szegényes karácsonyi vacsorához, amit eltervezett magának. Nem vágyott semmi különlegesre. A fronton megtanult megenni szinte bármit, ami hozzáférhető volt az igazán nagy nélkülözések alatt.

Másnap karácsony. Vesz pár dolgot, amivel átvészeli az ünnepeket, sőt beszerez valami folyékony orvosságot is, ami megakadályozza majd az emlékezésben. Még szerencse, hogy egyedül van, és így nincs senki, aki elvárná, hogy megjelenjen bárhol is, és úgy tegyen, mintha alkalmas lenne emberi társaságra.

Befordult egy mellékutcába. Irritálta a karácsonyi forgatag. Két év telt el, hogy a háborúnak vége, és a város még mindig romokban, de a Vörösmarty téren az árusok a törmelékek közt már felhúzták a bódéikat, és árultak mindent, ami csak arra érdemes. Van egyáltalán bárki, aki vágyik ezekre a túlárazott kacatokra? Mert ő egészen biztosan nem vágyott.

A közeli piacra tartott. Amennyire kitapasztalta, itt voltak a legolcsóbbak a portékák. Jól csinálta, még mindig a katonáskodásból megmaradt pénzéből élt. Úgy számolta, január eleje-közepe táján fog elfogyni. Aztán jöhet az, ami a családja után maradt rá. Bőven volt belőle, ha jól számolt azzal is el lesz évekig, anélkül, hogy munkát kelljen keresnie, és feleslegesen emberek közé mennie. Ha olyan puritán módon él, ahogy a fronton is – ahogy most is tette – talán még tovább is kitart, mint ahogy azt eredetileg tervezte.

Gondolataiba mélyedve vette be magát még mélyebben az utcai romok közé, csak hogy elkerüljön egy csoport gyereket, akik karácsonyi dalokat énekeltek némi adomány fejében. Nem arról volt szó, hogy nem érzett együtt a nyomorgó utcakölykökkel, a karácsonyi hangulatot nem érezte.

A hentesnél vett valami húst, amiből levest főzhet majd, és talán másnapra is marad belőle, hogy megsüsse. Mégse egye mindig ugyanazt. Fogalma sem volt, milyen húst vett, mikor átvette a papírba csomagolt darabot. Mindegy is, mi az, a lényeg, hogy ehető legyen. Rémlett még neki, hogy egy korszakkal korábban mintha halat ettek volna szenteste. De a hal macerás és szálkás, így jó lesz az a valami, amit végül megvett.

Nem sok időt töltött a hentesnél, de már az alatt a pár perc alatt is fojtogatni kezdte a füstszag. A frontok jutottak eszébe, a csaták, amiket túlélt, az elfeketedett holttestek, és az alig élő, összeégett sebesültek. Nem a füstölt hús, amit régen annyira szeretett. Összeszorult a torka. Soha többet nem fog semmi ilyet enni.

Kimenekült az üzletből, a bejárat feletti csengő csilingelését sem hallotta, mikor felrántotta az ajtót. Nem látott, és nem kapott levegőt a füsttől, nem hallott a fegyverropogástól. Beletelt néhány percbe, mire visszatalált a jelenbe, és önmagára a hentes ajtaja előtt. Miután meggyőződött arról, hogy már nem a fronton van, vett egy megerősítő lélegzetet, és tovább indult.

Már csak zöldségeket kellett vennie a hús mellé. A leveszöldség mellé vett jó sok krumplit is, mert az sokáig eláll, és sok mindent lehet készíteni belőle. Hogy több lehetősége legyen, vett még pár darab tojást is. Ezen utóbbit meg is bánta egy kissé, mert ezzel többet költött, mint amennyit eredetileg tervezett.

Mivel mást már úgysem tehetett, elintézte egy vállrándítással. Legalább ennyivel kevesebbet kell majd emberek közé mennie. Ha minden jól megy, talán újévig elég lesz ez a bevásárlás, akkorra pedig majd vesz lencsét. Még szerencse, hogy nem vágyott különleges ételekre. Azok után, amiket a fronton megevett, sokszor már az ételek ízét sem érezte. Enni is csak azért evett, mert muszáj volt.

Igyekezett nem gondolni semmiféle ételre, ahogy megindult haza. Továbbra is a romok közt ment a mellékutcákon. Ahogy egyre sötétedett, fokozatosan vált nehezebbé a járás az akadályok között. Sándort nem zavarta a sötét, de attól azért tartott, hogy a műlábával nem érzi majd, ha megakad valamiben. Csomagokkal megpakolva nem szeretett volna felbukni.

Két éve ért véget a háború, de még mindig csak a főváros főbb utcáin volt közvilágítás. A gyorsan mélyülő félhomály kísérteties képet festett a romokra, kőhalmokra, bombatalálatot kapott épületekre. Sándor szinte már otthonosnak találta a látképet. A fronton töltött évekre emlékeztette, ha igazán figyelt, és épp senki sem volt körülötte, szinte az ottani barátai, emberei hangját is hallani vélte.

Ebből a furcsa transzból az rántotta ki, hogy ember keltette zajokat hallott kissé távolabb maga előtt. Ahogy jobban meresztette a szemét, két épület romjai közt egy szakadt alakot vett észre. Épp kimászott a megnyílt falak közül. A vállán hátizsák lógott, bizonyára a magasabb lakásokat kutatta át, hogy hagytak- e még valamit a fosztogatók az instabil falak között.

Sándor figyelte, ahogy az leugrik az egyik törmelék kupacra, majd lecsúszik egészen a járdáig. A sovány alak kissé imbolyogva emelkedett fel, látszott rajta, hogy a hátizsák mennyire húzza a vállát. Aztán a koszos férfi – Sándor csak akkor vette észre, hogy szakadt, vékony katonaruhát visel a decemberi hidegben –, leguggolt a kupac mellé, és elkezdte félredobálni a köveket. Keresett valamit.

Sándor olyan halkan, ahogy az csak telt tőle, közelebb araszolt, közben kezdett neki egyre ismerősebbnek tűnni a másik férfi. Az arcát félig eltakaró bozontos szakáll ellenére is felismerte. Tett még két lépést, és a bizonyosság szinte arcul csapta. Szép Tamás. Az őrmester a szakaszából. Aki a legjobb barátja volt a borzalmak közepette. Akinek ő mindig csak a felettes tisztje volt, sohasem a barátja. Akit azóta a csata óta nem látott, amiben elvesztette a lábát.

– Őrmester? – lépett még közelebb a romok közt kucorgó férfihez.

Olyan önkéntelenül szaladt ki ajkai közül az az egy szó a felismeréssel egyidőben, hogy egészen addig észre sem vette, hogy hangosan is kimondta. A másik férfi rémült tekintettel fordult felé, majd egy hirtelen mozdulattal felegyenesedett. A bal kezében egy dobozt szorongatott, amit a romok közt talált. Tágra feszült szemeivel Sándorra meredt, aki nem volt benne biztos, hogy tényleg a felismerés villanását látta abban a szempárban, mikoris az őrmester kétrét görnyedt, és borzalmas, ugató köhögés kezdte rázni a testét.

Sándor maga sem tudta, hogy mit érzett abban a pillanatban. De ahogy felismerte az őrmestert, máshogy kezdett verni a szíve. Ahogy levegőt vett, szinte a remény ízét is érezte a nyelvén. Ilyen érzés lehet életre kelni? És ehhez nem kellett más, mint viszont látni egy barátot.

Ő csak meredt az őrmesterre, miközben Tamás testét rázta a köhögés. Sándor egy pillanatig érezte a kétségbeesést, mikor magához tért a kórházban, és az őrmester nem volt a közelében. És az az érzés csak még tovább mélyült, ahogy rádöbbent, hogy senki sem tud róla semmit. Az egyik ágyszomszédja állította, hogy beszélt vele közvetlenül azelőtt, hogy megsebesült volna. De ennél többet tőle sem tudott meg.

Amennyire utána tudott járni akkor, az őrmestert nem találták a csata halottai közt sem. Persze nem volt ezen mit csodálkozni, hiszen sokan voltak, akik sosem kerültek elő egy-egy összecsapás után. És ahogy csak nem érkezett róla semmi hír, Sándor lassan lemondott róla, hogy valaha is megtudja, hogy mi történt az őrmesterrel.

De most itt állt előtte. Borzasztó rossz bőrben volt, amit lehetetlen volt nem észrevenni. Sándor pislogott párat, még a szemét is megdörzsölte, hogy megbizonyosodjon róla, hogy ez nem csak egy jelenés, mint amilyeneket legrosszabb pillanataiban szokott látni.

Vett egy hatalmas levegőt. Minden halottnak hitt érzést beszívott vele magába, miközben kilépett, hogy elkapja az őrmestert, mielőtt az összeesett volna a borzasztó köhögés súlya alatt.