Azt hiszem, mindenkiben felmerül, legyen író vagy olvasó, hogy milyen egy könyv végére érni. Természetesen nem teljesen összehasonlítható az élmény, sőt teljesen eltér attól függően, hogy melyik csoportban vagyunk. Más az, ha valaki elolvas egy már elkészült könyvet, és úgy nő hozzá a szereplőkhöz, mintha valaki szinte együtt él a szereplőivel, mert minden szabad percét velük tölti, hiszen épp róluk ír. Velem most ez az utóbbi a helyzet.

Igaz, a Gyufaláng már egy jó ideje elkészült, hiszen januárban a Könyvmoly Képző versenyére, az Aranymosásra is beküldtem, de elengedni a karaktereket közel sem bizonyult egyszerűnek. És nem is sikerült… Bár nem hiszem, hogy egy író valaha is képes elengedni a szereplőit azután, hogy elkészült a könyv.

Nem a Gyufaláng az első nagyobb szabású könyvem, de ha ennél a példánál maradunk, mégiscsak ez a regényem az, ami eljutott a megjelenésig. Összeszámlálhatatlanul sok óra munka van benne, annak ellenére is, hogy a könyvet megírni nagyjából fél évbe telt.

Ezek alatt a hónapok alatt rengeteg időt töltöttem tervezéssel, a karakterek személyiségének, hátterének végiggondolásával, vagy róluk álmodozással akkor is, amikor épp nem is velük, vagy a regénnyel kellett volna foglalkoznom. Elmondani sem tudom, hány órát merengtem munkaidőben arról, hogy mit hogyan fogok majd megírni/átírni vagy épp kijavítani/kitörölni a történetében. Amikor futni vagy úszni mentem, az Tamás és Sándor sorsának alakulását terveztem. Szóval, igen, mondhatjuk azt, hogy velük keltem, és velük feküdtem.

Ahogy egyébként egyre közelebb kerültem a könyv befejezéséhez, azt vettem észre, hogy egyre lassabban haladok, pedig már nagyon kevés választott csak el attól, hogy befejezzem a regényt. Aztán, ahogy próbáltam megfejteni, hogy mi lehet ennek az oka, arra kellett jutnom, hogy egyszerűen csak nem akarom, hogy vége legyen, mert nem akarom elengedni Sándort és Tamást.

Azt mindig is tudtam, hogy ha egyszer esélyt kap a könyv a megjelenésre, akkor rengeteg munka lesz még vele. És pontosan ez is történt. Több szerkesztési kör, és újraolvasás következett, ami alatt kikerültek részek a végleges verzióból, egyes szakaszok pedig jobban vagy kevésbé, de átírásra kerültek. Vagyis még hónapokig velem maradtak, bár már nem töltötték ki minden szabad percemet úgy, mint addig.

Közben persze dolgoztam egy új regényen is (amiről lassan szivárogtatok majd ki híreket), ami valamennyire elterelte róluk a figyelmet, de nem tökéletesen. És természetesen ennek az új regénynek a szereplőivel is úgy vagyok, mint ahogy Sándorral és Tamással.

A fentiek alapján levonva a konklúzióimat, azt kell mondanom, hogy az írók sosem engedik el teljesen a könyveik szereplőit, hiszen mindenkinél jobban ismerik őket, és az együtt eltöltött idő is nyomot hagy mind a szereplőkön, mind az írón.

Tudjátok, ki a legjobb példa erre? Honoré de Balzac. Neki feltett szándéka volt a regényeiben megörökíteni az aktuális francia társadalmat, és több, mint 90 regényt írt, és ennek a monumentális folyamnak az Emberi színjáték címet adta (Dante Isteni színjátékának mintájára). És hogy miért is fontos ez?

Mert az ő szereplői átjárták a regények közt, egy-egy főszereplő kisebb szerepekben feltűnt a többi regényben (egyébként az egyik kedvenc kortárs íróm, Aleksandr Voinov is csinált ilyet a második világháborús regényeiben). Viszont Balzac főleg az élete vége felé annyira elveszett a regényei alkotta bonyolult világban, hogy sokszor azt sem tudta, kik azok a személyek, akik valóban léteznek, és kik azok, akik a regényei szereplői.

Balzac persze egy szélsőséges eset, de mivel én is azóta írok, hogy az eszemet tudom, azt hiszem, mindig is együttéreztem vele emiatt. Biztos vagyok benne, hogy neki is annyira a szívéhez nőtt egy-egy szereplő, hogy ő ennyire képtelen volt elengedni őket.

Gondolom, minden író próbálja valamilyen módon kezelni ezt az elengedést, ahogy én is. Én párszáz szavas mini-novellákat írok a kedvenc szereplőimről, amik megmutatatnak egy-egy részletet az életükből. Ezek lehetnek előzmények a regény történetéhez, de lehetnek jelenetek a könyv utáni életükből is. (Spoiler!) Terveim szerint ezek közül felkerül majd néhány az oldalra is.

Sőt, ha már itt tartunk, azt kell mondanom, hogy ennek a (nem igazán) elengedési folyamatnak a részét képezik a korábban készült képzeletbeli interjúk is: az, ami a könyv eseményei után játszódik, és az, ami a mi időnkbe helyezte Sándort és Tamást.

Mindezek után, azt hiszem, leszögezhetjük, hogy nagyon nehéz, ha nem lehetetlen elengedni egy-egy történet szereplőit, az után, hogy elkészült a könyv. Nekem sem sikerült, de az igazság az, hogy nem is szeretném, ha sikerülne. 🙂