Első író-olvasó találkozós élménybeszámoló

Múlt hét pénteken (08.27) került sor az első író-olvasó találkozóra, amin valaha részt vettem (úgy, hogy most én voltam az író 😅). Ezúton is nagyon köszönöm a Smaragd kiadónak, hogy lehetővé tették, és mindent olyan jól lebonyolítottak.

Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, hogy nagyon izgultam a találkozót megelőző pár napban, meg közvetlenül előtte is. Aztán, amikor megérkeztem a helyre, ahol az eseményt tartottuk, utána már gyorsan elpárologtak a félelmeim. Az is megnyugtatott, hogy sokan eljöttek, és egy kifejezetten jó társaság jött össze.

Az elején volt egy kis ismerkedés, hiszen olyanok is eljöttek, akikkel élőben még sosem találkoztam. Többükkel beszélgettem különböző közösségi oldalakon, volt olyan köztük, akikkel akár rendszeresen is. Jó volt most élőben is találkozni velük.

De hogy is épült fel az este?

Beszélgetés és érdekes kérdések

A Smaragd kiadó vezetője, Kitti készült kérdésekkel, amikből szerintem egy egész érdekes rögtönzött beszélgetés kerekedett. Annak ellenére is, hogy eleinte kicsit izgultam, de aztán egész jól belejöttem. És a végén becsatlakozhattak a jelenlevők is. Nagyon jó kérdéseket kaptam, igyekeztek olyasmikre rákérdezni, amiket még interjúkban nem válaszoltam meg.

Megpróbáltam felidézni ezek közül a legérdekesebbeket. 😁

Honnan jött az ötlet hogy lmbtq témában írjak?

Nem hiszem, hogy maga az ötlet jött bárhonnan, minden történetemben voltak lmbtq szereplők. Akkor léptek elő főszereplőkké, amikor elhatároztam, hogy a 2020-as Aranymosásra beküldöm a Gyufalángot. Akkor döntöttem úgy, hogy lmbtq könyveket/történeteket szeretnék írni.

Vannak nem lmbtq történeteim is?

Vannak. 😉 Van egy történelmi romantikus regényem, a Lázár Péter, amit itt megtalálható. Egy második világháborús katonáról és egy hetven évvel később élő lány kapcsolatáról szól. Azért szedtem dőlt betűvel ezt a szót, mert elég nehéz spoilerek nélkül leírni, hogy mi az, ami összeköti őket. Egyébként ez volt a legelső regényem, ezt még 2006-ban kezdtem el írni, de mindenféle életesemény miatt csak 2016 körül fejeztem be. Szerintem nagyon érződik rajta még, hogy ez az első. De ha valaki szeretne belenézni, hogy írtam ennyire régen, megteheti. 🙈

Hogyan viszonyul a környezetem ehhez a témaválasztáshoz?

A környezetem eléggé elfogadó, a barátaim és a férjem mindenben támogatnak. Nélkülük biztosan nem jutottam volna el odáig, hogy két regényem is elkészüljön és megjelenjen. És ezért mindig nagyon hálás leszek nekik. Ami keserédes a dologban, az az, hogy a családom elég elzárkózó, erről már írtam is korábban. A testvéreim csodabogárságnak tartják inkább, nem hiszem, hogy értik, hogy nekem ez miért fontos, vagy mit jelent számomra ez a két megjelent könyv.

A szüleim viszont egyszerűen csak úgy tesznek, mintha nem létezne ez a „kellemetlen részem”. Nem beszélünk róla, ők nem érdeklődnek, nem kíváncsiak semmire ezzel kapcsolatban. Erről az író-olvasó találkozóról sem tudtak. ~~(És nem, utólag sem mondtam el nekik, pedig gondolkodtam rajta.)~~

Azt hiszem, ez hagyott bennem egy kicsit szomorkás érzést. Örültem volna, ha eljönnek, vagy ha egyáltalán el akartak volna jönni. Mondanám, hogy megértem, mert van egy világképük, amit nem tudnak maguk mögött hagyni ~~nagyobb baj, hogy nem is akarnak~~.

De nem, nem igazán értem meg. Mégpedig azért, mert az egyik barátnőm anyukája el tudott jönni, és meg tudott ölelni, és azt mondani, hogy büszke rám. A saját szüleimtől annyi telt csak, hogy ők nem értenek egyet ezzel. Hát jó, ez is a bíztatás egy fajtája, hogy csakazértis.

Emiatt szomorú voltam egy kicsit, de szerencsére senki sem hagyta, hogy elromoljon a kedvem. Nagyon sokat jelentett, hogy ő eljött, és elmondani nem tudom, milyen jól esett az az ölelés. Lehet, hogy valakinek nem tűnik fontosnak, de nekem az volt.

Ki a kedvenc karakterem?

Ez egy érdekes kérdés. Általában főszereplőt szoktak ilyenkor mondani szerintem. Legalábbis kicsit olyan, mintha ezt várnák el, hiszen valahol természetes, hogy a főszereplőit szereti az író, különben nem írna róluk. És mivel nem akarok választani közülük, ezért erre a kérdésre inkább mellékszereplőket szoktam mondani, mert nélkülük mégsem lennének az igaziak a könyveink. Két kedvenc mellékszereplőm van; a Gyufalángból a szókimondó Tekla, Sándor nagynénje, és az Edinbrugh-ból Adrian, Davis legjobb barátja, szerintem ő az a barát, akire mindenkinek szüksége lenne az életében.

Az egyik történetem Edinburgh-ban játszódik. Jártam-e már ott?

Igen, jártam, és nagyon szerettem. De nemcsak Edinburghban voltam, hanem Glasgow-ban, és Észak-Skóciában is. Glasgow-t is nagyon szerettem, itt ismerkedtem meg azzal, hogy kell Skóciában vezetni. Gondolhatjátok mekkora sokk volt, hogy a rossz oldalon volt a kormány! És bár Glasgow-ban sokkal jobb helyen laktam, mint Edinburgh-ban (egy lakóházzá átalakított templomban), mégis ez az utóbbi áll közelebb a szívemhez. Na meg persze Falkirk és a Kelpie-k!

Lesz-e folytatása a Gyufalángnak?

Azt hiszem, ez volt az este legfontosabb kérdése. És erre voltak a legtöbben kíváncsiak. Igen, tervezem a Gyufaláng folytatását. Amikor elkészült a regény, töretlen lelkesedéssel vetettem bele magam a második részbe, ami – és itt nem árulok el titkot annak, aki olvasta a könyvet –, Karcsiról és Juriról fog szólni első sorban, de Tamás és Sándor is nagy szerepet kapnak majd benne. Viszonylag rövid idő alatt megírtam a történet első felét, de aztán valami történt, és elakadtam.

Pontosan nem tudom, mi a gond, hiszen minden annyira jól ment, de a szereplőim egyszer csak fogták magukat, és testületileg elmentek kávézni. Hogy pontosan mit értek ezalatt, azt itt tudjátok elolvasni.

Valós személyek ihlették-e a szereplőimet?

Ez is egy nagyon fontos kérdés volt szerintem, amit nem is lehet egyszerűen megválaszolni. Vannak olyan személyek, akiket igen. Davis karakteréhez például sokat merítettem egy veterán katona YouTube csatornájából. Általában zenéket és eseményeket kommentál, ezek kapcsán mesél a saját élményeiről. Az ő elbeszélései és történetei ihlettek sok eseményt Davis életében (annak ellenére is, hogy vele még csak hasonló sem történt, mint Davisszel).

Dennist nem ihlette senki, ő volt az, aki egyszer csak előlépett a semmiből, hogy márpedig akar egy saját történetet. És mivel elég kitartóan kopogtatott a fejemen, meg is kapta.

Ha pedig valaki olyat kellene mondanom, akit tényleg majdnem 100%-ban valós személy ihletett, az Benny a tetováló művész. Az őt ihlető férfivel Edinburgh-ban találkoztam, és annyira döbbenetesen extrém volt a megjelenése, és olyan elképesztően a kutyát sem érdekelte ez, hogy szóhoz sem jutottam, amikor láttam. A legjobban az döbbentett meg, hogy nem súgtak össze a háta mögött, nem kötött bele senki, az extrém öltözködése ellenére is teljesen normálisan viszonyultak hozzá. Már akkor eldöntöttem, hogy az Edinburgh kék fényeiben neki mindenképp helye lesz.

Azt hiszem, ezek voltak a legfontosabb kérdések a beszélgetés alatt.

Életem első dedikálása és egyéb izgalmak

Miután ez a beszélgetés véget ért, bárki odajöhetett még hozzám, így több résztvevővel is tudtam pár személyesebb mondatot váltani, aminek kifejezetten örültem. És ezt a beszélgetést kötöttük össze a dedikálással. Annyira jó érzés volt aláírni olyan könyveket is, amiken látszott, hogy sokszor újra olvasták őket, tele voltak jelzőkkel, és látszott, hogy szeretik őket. Azt hiszem, minden író ilyen jó sorsot szeretne a könyveinek. Kifejezetten köszönöm mindenkinek, aki ennyire nagy becsben tartja őket. 🥰

Azt majdnem el is felejtettem mondani, hogy a beszélgetés után és dedikálás előtt kisorsoltunk egy Edinburgh-t a találkozóra érkezettek között, illetve a sorsolásba belekerült a Manga Cowboy személyzete is. És ők nyerték meg a könyvet. Írtam bele nekik is egy köszönő üzenetet, és utána elhelyezték a szivárvány zászló mellett a bejárattal szemben. Mondanom sem kell, hogy nagyon szépen mutatnak együtt. Azt sajnálom csak, hogy erről nem készült fotó.

Nagyjából ezek történtek ezen az első író-olvasó találkozón. Szerintem nagyon jól sikerült, és remélem, hogy mindenki jól érezte magát, aki csak eljött. Ezek után egy fokkal nyugodtabban várom a Kecskeméti találkozót.