Egy elképzelt interjú: Dennis és Davis

Először is szeretném megköszönni, hogy elfogadtátok az interjú felkérést. Előjáróban annyit elmondanék, hogy milyen tematika szerint építettem fel a beszélgetésünket. Pár olyan kérdéssel kezdeném, ami arra az időszakra vonatkozik, amikor még nem ismertétek egymást. Aztán lenne pár a jelenetekről, jövőtökről, és végül pár „mi lenne, ha” típusú kérdés. Remélem, ez nektek is megfelel így.

Dennis: Nekünk tökéletes. (Davis csak bólint)

Rendben, kezdjünk is bele. Akkor először jöjjön egy általános kérdés. Hogy telt a fiatalkorotok? Volt már valami jele annak, hogy úgy alakul majd az életetek, ahogy végül alakult?

Dennis: Az enyémnek szerintem már viszonylag korán volt. Azt hiszem, már négy-öt évesen is azon gondolkoztam, hogy valami nem jó. Nem szerettem a csinos, csipkés, színes kislányruhákat, amikért az ikertestvérem annyira odavolt. A szüleim is észrevették, hogy inkább a fiús dolgok érdekelnek, hogy inkább fiúkkal barátkozom. De a rokonok és ismerősök megnyugtatták őket, hogy ez teljesen normális, sok gyerek csinálja azt, amit én. Majd kinövök belőle. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, hogy igazuk lesz. De nem azért, mert tényleg kinőttem volna bármiből is, hanem egyszerűen csak annyira meg akartam nekik felelni a szeretetükért cserébe. Akkor hagytam, hogy Dephine – az ikertestvérem – öltöztessem, az ő baráti társaságába jártam, igyekeztem olyan lenni, mint amilyen ő is volt. De ez csak arról győzött meg, hogy az nem én vagyok. Rettenetesen boldogtalannak és nyomorultnak éreztem magam… És egy idő után rádöbbentem, hogy ez nem mehet így tovább, ezért kezdtem el utánajárni, hogy mi lehet velem.

Davis: Utálom a családodat, remélem, mondtam már.

Dennis: Párszor említetted. És azt hiszem, nagyrészt neked köszönhetem, hogy már nem szégyellem magam azért, mert így érzek. Azt hiszem, ez egy nagyon hosszú folyamat utolsó pár lépése volt.

És te, Davis? Te hogy látod? Volt valami az életedben, ami ebbe az irányba mutatott?

Davis: Nem. Nem hiszem. Gondolom, nehéz elhinni, de én mindig is az a kallódó gyerek és tini voltam, aki sosem tudta igazán, hogy mihez akar kezdeni magával. Szerettem zenélni és énekelni, de sosem éreztem, hogy igazán jó lennék benne. Szerettem tanulni, jól voltak a jegyeim is, de azt nem tudtam, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Már fiatalon is magamnak való voltam, nem nagyon voltak barátaim sem. Adriant leszámítva. Ő viszont bármilyen ökörségbe bele tudott rántani. A szüleim mindig is tartottak tőle, hogy miatta majd rossz társaságba keveredek. Volt valami valóságalapja a félelmeiknek, abból a szempontból, hogy az ő ötlete volt az orvosi egyetem, és utána az is, hogy a kaland kedvéért vonuljunk be. Annyiból viszont feleslegesen féltettek, hogy Adrian mindig tudta, meddig mehet el, és sosem lépte át a határokat. Ezek alapján azt hiszem, kijelenthetem, hogy az esetek többségében én csak úsztam az árral.

A következő kérdés neked szól Dennis. Hogyan nézett ki az átalakulás? Mennyi vizsgálatot és lelki megterhelést jelentett számodra ez a változás? Tudom, hogy ez egy bonyolult kérdés, de ha tudnál róla mondani pár mondatot.

Dennis: A lelki megterhelés részét nehéz mérlegre tenni. Amikor ott vagy benne, és azt érzed, hogy valami folyamatosan nem jó, hogy valami folyamatosan rág belülről, akkor hiába borzasztó érzés, de nem érzed az igazi súlyát. Szerintem kell valami, ami az egészet perspektívába helyezi. Úgy értem, ha nincsenek jó élményeid, amikhez képest megmérheted a rosszakat, akkor nem is tudod teljes egészében megérteni, hogy mekkora terheket cipeltél. Ha egy feneketlen gödör legalján vagy, nem tudod elmondani, hogy mennyire mély, amíg ki nem másztál belőle, nem?

Amikor már sejtettem, hogy mi van velem, akkor a vizsgálatok elmondhatatlan megkönnyebbülést jelentettek, mert akkor már tudtam, hogy legalább elindultam valamerre. Ezeket inkább kapaszkodóként fogtam fel, mint nehézségekként, mert mindegyik egy kicsit feljebb vitt a gödörből, ahonnan ki kellett másznom. Ami inkább megterhelő volt lelkileg, az a várólista a klinikán. Nem volt egyszerű egyedül boldogulni Edinburgh-ban, még úgy sem, hogy a nagyi már akkor is támogatott, amennyire csak tudott, sőt még néhány régi ismerősét is felkereste, hogy szóljanak pár jó szót az érdekemben. A klinikán, a Chalmersben mindig nagyon kedvesen álltak hozzám, ott mindig úgy éreztem, hogy jó kezekben vagyok. Sok jó embert ismertem meg, néhányukkal ritkán ugyan, de még mindig tartom a kapcsolatot. Innen nézve sok segítséget kaptam, de az úton nekem kellett végigmennem.

És te, Davis? Te is szörnyűségeken mentél keresztül. Miután hazajöttél, nem gondolkodtál azon, hogy megkeresd azokat az embereket, akik ugyanazokat a szörnyűségeket élték át, mint amiket te?

Davis: Az én történetem teljesen más, mint Dennisé. Nálam az sosem merült fel, hogy a családom, vagy a barátaim nem támogatnának. A családom úgyis igyekezett mindent megtenni értem, hogy fogalmuk sem lehetett, min mentem keresztül. Az egyetlen, akinek elképzelése lehet róla, Adrian, de ő sem volt ott, így szerencsére ő sem ismeri teljességében. Egyébként Dennis gödrös hasonlata kiválóan leírja az én helyzetemet is. Én magam sem tudtam, hogy milyen mélyen voltam, mennyire szakadtam el mindenkitől, amíg ki nem másztam belőle. És azt hiszem, éppen emiatt a gödör miatt sem kerestem fel soha azokat, akik velem együtt élték túl. Én tökéletesen ismerem a saját gödrömet, és ezért szerintem elég jó elképzelésem van a többiekéről is. A sajátom emléke is épp elég nagy teher, képtelen lennék másokét is a vállamra venni. Ha beszélnénk róla, ha elmondanák a sajátjukat, átadnának belőle. És nem tudom, hogy valaha is akarok-e egy darabot az övékből.

Mit gondoltok, hol lennétek a támogatás nélkül, amit kaptatok ezekben a nehéz időkben?

Davis: Erre egyáltalán nem könnyű válaszolni. Nem igazán szoktam ezen gondolkozni. De az biztos, hogy Adrian kitartása és állhatatossága nélkül nem lennék sehol. Rengeteg olyan nap volt, amikor még megmozdulni sem volt erőm, nem arra, hogy tovább csináljam ezt az egészet. Adrian volt az, aki minden reggel jött és kirúgott az ágyból, és kierőszakolta, hogy tegyek magamért, vagy legalább fogadjam el, amit mások tesznek értem.

Dennis (megragadja Davis kezét): Borzalmasan nehéz lehetett minden, amin Davis keresztülment. El sem tudom mondani, mennyire tisztelem azért, hogy talpra tudott állni belőle. Neki teljesen másból kellett újra építenie magát, és teljesen máshogy, mint nekem. Abban egészem biztos vagyok, hogy kevesen tudták volna csak végigcsinálni. (Davis próbál közbeszólni, de nem engedi.) Az én esetem teljesen más. Az enyém inkább a bizonyításról szól. Be akartam bizonyítani elsősorban magamnak, hogy képes vagyok rá, hogy merek és tudok az lenni, akinek mindig is éreztem magam. Végig akartam csinálni ezt az egészet. De azt sem tagadhatom, hogy a nagyi támogatása rengeteget jelentett. Nem tudom, hol lennék nélküle. Szeretném azt gondolni, hogy nélküle is ugyanitt lennék most, de nem lehetek biztos benne.

Ha módotok lenne rá, mit üzenne a mostani énetek a múltbelinek?

Davis: Szeretném azt mondani neki, hogy fordítson több időt a zenére, és adjon egy esélyt a bandának, amiben dobolt. De ha ezt mondanám, akkor nem menne el Adrainnal Afganisztánba, és akkor ki tudja mi történne. Lehet, hogy még most is benne lenne a bandában, talán hírnevük is lenne. De azt nem tudom megmondani, hogy a legjobb barátom élne-e még. Szóval… azt hiszem, nem beszélnék a múltbeli énemmel, nem is üzennék neki, hanem ha módom nyílna rá, csak elmennék mellette, és hagynám, hogy minden úgy alakuljon, ahogy eredetileg is történt.

Dennis: Én az mondanám neki, hogy lépjen előbb. Hogy bújjon elő előbb. Azon nem tud majd változtatni, hogy a család kitagadja, és úgy tesznek, mintha meg sem született volna. Akkor meg mi értelme olyan sokáig húzni? A nagyi ugyanúgy támogatni fogja, és szerintem így lefaraghatna pár évet a kellemetlen családi élményekből.

Ezek után a nehéz kérdések után beszéljünk valami könnyedebbről. Milyennek látjátok most a kapcsolatotokat? Mennyit időt töltötök általában együtt?

Davis (felnevet): Minden percet együtt töltünk. Ébren, és álmunkban is. Együtt vagyunk a munkában, és a szabadidőnkben is. Nem is tudom hirtelen, mikor voltunk utoljára külön.

Dennis: Igen! Teljesen össze vagyunk nőve, de ez egyikünket sem zavarja. Még abból is közös programot tudunk varázsolni, amikor épp egymás idegeire megyünk.

De néha előfordul, hogy kénytelenek vagytok külön időt eltölteni. Van valami, amitől rettegtek, amikor épp nem vagytok együtt?

Dennis: Szerencsére eléggé ismerjük a másikat ahhoz, hogy tudjuk mire kell számítani tőle. Nem mondanám, hogy lenne bármi amitől rettegek, csak a „normális” dolgok, amik mindenkinek megfordulnak a fejében.

Davis: Ne feledkezzünk meg a pókokról.

Dennis (elkerekedett szemmel): Milyen pókok?

Davis: Félsz a pókoktól.

Dennis: Nem félek, csak utálom őket. És ez független az együtt vagy külön töltött időtől.

Davis: Ahha… és mégis mit csinálsz, amikor nem vagyok ott, hogy kitegyem az ablakon kívülre?

Dennis: Megbeszélem vele, hogy ha a plafonon marad, akkor jóban leszünk… ha megpróbál lemászni onnan, akkor jön a kézi-porszívó. Látod? Nem félek, megoldom a helyzetet.

Davis: Az nem megoldás, hogy halálosan megfenyegetsz egy pókot…

Van valami közös hobbitok, ami meghatározza a napjaitokat, vagy keretet ad a szabadidőtöknek? Már azon kívül, hogy szerettek egymás idegeire menni…

Dennis: Van. A pokemon.

Davis: Az a te hobbid, én csak asszisztálok hozzá. De a Pokemon Go-ról továbbra is le vagy tiltva, mert különben sosem érkezünk meg oda, ahova elindultunk.

Dennis: De te is fogtál már nekem pokemont!

Davis: Mert nem bírtam nézni, ahogy szerencsétlenkedsz. És amíg te eldobáltál rá legalább tizenöt labdát, én kettő próbálkozással megfogtam.

Dennis: Azóta is az a sárkány a kedvencem. Tényleg, láttad már a hálóban a pokemonos ágyneműt?

Davis: Láttam, de nem volt kedvem áthúzni.

Dennis: Akkor ez azt jelenti, hogy maradhat?

Davis: Ezt nem mondtam…

Hogy telnek általában a napjaitok, amikor nem vagytok munkában? Mi például a kedvenc filmetek vagy könyvetek?

Davis: Nem szoktam olvasni. Fáradt is vagyok hozzá, meg régóta nem tudok saját szórakoztatásomra olvasni. De filmek bármikor jöhetnek. A Marvel filmeken kifejezetten jól tudok aludni.

Dennis: Sok kedvenc filmünk van, de általában tényleg csak elaludni szoktunk ezeken.

Akkor nézzünk pár, a jövőtökre vonatkozó, illetve a korábban megígért „mi lenne, ha” kérdést is. Hol látjátok magatokat öt-tíz év múlva? Mit gondoltok, mit fogtok csinálni?

Dennis: Szerintem ugyanazt fogjuk csinálni, amit most is. Én legalábbis nem tervezem, hogy munkát váltok. Szeretek mentős lenni, szeretem a társamat is (játékosan meglöki Davis vállát, aki rávigyorog). Egyiket sem cserélném le, ha nem muszáj.

Davis: Én is valahogy így vagyok vele. Sőt, abban is bízom, hogy Toby sokáig az állomás élén marad, hogy sokáig mehessünk az idegeire. Nem vallaná be sosem, de szerintem ő is kedvel minket. Nem véletlenül kaptuk tőle a Csodacsapat nevet.

Mivel foglalkoznátok, ha nem mentősök lennétek?

Davis: Erre nehéz válaszolni. Ahogy korábban már mondtam, nem szoktam ilyeneken gondolkozni. Ráadásul, ha más lenne a munkám, az azt jelentené, hogy sok esetben más döntést hoztam, amik teljesen más irányba vittek. És az igazság az, hogy így utólag visszatekintve, nem szeretnék változtatni. Persze vannak dolgok, amiktől megszabadulnék, de nem azon az áron, hogy nem ismerek meg bizonyos embereket (sokatmondóan Dennisre néz, aki kissé elpirul és félrefordul).

Dennis: Azt hiszem, én sem döntöttem volna nagyon másképp. Mindig is az egészségügyben akartam dolgozni. Viszont, ha nem lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy felvállaljam magam, és kiálljak magamért, akkor valószínüleg valami olyan életet élnék, amit az apám választott nekem, és aminek minden percét utálom.

Viszonylag rövid ideje ismeritek egymást, és még rövidebb ideje vagytok együtt. Ennek ellenére egy kifejezetten jól működő csaptatot alkottok. Mit gondoltok, hogy boldogulnátok egy lakatlan szigeten? Meddig élnétek túl?

Dennis: Ha nincsenek bogarak, szerintem akármeddig.

Davis: Nem hiszem, hogy az kivitelezhető… Mármint a bogármentes része… De igen, szerintem elég jó esélyekkel indulnánk egy lakatlan szigeten.

Bonyolítsuk kicsit a kérdést. Mi lenne az az öt dolog, amit magatokkal vinnétek egy lakatlan szigetre? Természetesen a másikon kívül.

Dennis: Nem tudom, mit érdemes ilyen helyekre vinni. Akárhova megyünk, mindig Davisre hagyom a pakolást, egyrészt mert bármit, amit én eltennék, tized akkora helyre rakja össze, ráadásul még azt is tudja, hova mit kell vinni.

Davis: Hát, az egészen biztos, hogy Dennist nem vinném, (amikor tiltakozni próbál, nevetve tovább beszél) már csak azért sem, mert hadilábon áll a természettel, és egy lakatlan szigeten nincs internet, ezért még pokemont sem lehet fogni. De hogy mi lenne az az öt dolog, amit vinnék, az erősen függ attól, hogy hol van az a lakatlan sziget.

Kicsit hosszúra nyúlt ez az interjú, de köszönöm, hogy beszélgettetek velem, és hogy minden kérdésemet megválaszoltátok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s