Luther Félix mellett lépdelt a vasútállomás felé Határparton. Annak ellenére, hogy még nem világosodott ki teljesen, már rengetegen érkeztek ide. Őket elnézve már jóval előttük ott voltak. Pedig még nem is lehetett hallani a vonat gépzúgását a távolból. Luther azért akart korábban érkezni, mert még mindig nem volt igazán jól. Nem tudott gyorsan, sem erőteljesen mozogni. És viszonylag jó helyet szeretett volna maguknak a peronon a várakozáshoz.

A járásban egy szépen megmunkált sétapálca támogatta, anélkül nem tudott volna menni. Nem jött rendbe még a lába, sebe lassan gyógyult, annak ellenére is, hogy a mágusok mindent megettek, ami csak a hatalmukban állt. Ennek fő oka az orvoshiány volt hiszen, aki nem esett ki a szolgálatból korábban, azt elnyelte a dōri front. Sokan suttogták a kórházban, mialatt Luther kényszerpihenőjét töltötte ott, hogy mintha a mágia sem lenne olyan erős, mint régebben.

Luther, bár a lassú gyógyulás őt is frusztrálta, nem felejtette el minden alkalommal szóvá tenni, hogy ha nincs, aki gyógyítson, hiába várják gyógyulást. Persze ő könnyen mondott ilyeneket, hiszen elsőbbséget élvezett. De azért az sem kerülte el a figyelmét, hogy az orvoshiány miatt egyre több szanitécet voltak kénytelenek foglalkoztatni. Elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy működik a program, és az emberek élnek az új lehetőséggel. Csak azon a lassúságon lehetne változtatni…

Lombardia kifejezetten megsínylette a mágushiányt, és a szanitécek sajnos a helyzet csak egy aspektusát tudták enyhíteni. Eddigre már egyébként is akkora hisztériává nőtte ki magát a mágusbetegség, hogy az emberek egyszerűen már minden furcsaság mögött azt látták. Luther próbálta elterelni a gondolatait, nem akart olyan dolgokon is elmélkedni, amikre éppen semmi ráhatása nincs. Mégis a minden lépésével a lábába hasító fájdalom újra meg újra eszébe juttatta ezeket.

Ahogy haladtak a sétapálca ütemesen kopogott a köveken. Luther remélte, hogy arcvonásai tökéletesek, és nem rándul össze a képe egy-egy óvatlanabb lépés után. Mivel Félix egy fél lépéssel mögötte haladt, ő nem láthatta ezt a küszködést. A testőrök is valahonnan távolabbról figyelték őket. A többi jelenlévőt pedig jobban érdekelte a hazatérők érkezése és a várakozás, úgyhogy egy pillantásra sem méltatták a sánta Magistert. És ő elmondhatatlanul hálás volt most ezért a láthatatlanságért.

Nem hiányoztak a kíváncsi pillantások körülötte, ahogy az elhaladtában utána forduló fejek sem. Bízott benne, hogy Félix mogorva megjelenésével elveszi az emberek kedvét a bámészkodástól. Luther már csak emiatt is tökéletesen biztonságban érezte magát úgy, hogy csak az öreg volt mellette. Ennek ellenére kiszúrt furcsa alakokat. És egy sanda oldalpillantás után már azt is tudta, hogy Félix is felfigyelt rájuk. Abban is biztos volt, hogy azok is nézik őket. Viszont azt is megállapították, hogy nem őket figyelik.

Luther eleve nem is tartott éppen itt támadástól, sem semmi egyéb meglepetéstől. Nem tudta, kinek az emberei ezek a civil ruhás fogdmegek, abban volt csak biztos, hogy nem az övéi. És nem is ő a célpontjuk. Ha tippelnie kellett volna, kire várnak, mindenesetre lett volna ötlete. És hogy miért volt benne olyan biztos, hogy nem rá lesnek? Lawrence kórházi látogatása miatt. Hitt a volt testőrnek. Ahhoz sosem fért a legkisebb kétség sem, hogy állja a szavát. Tudta, nem fogja gyerekei hazatérését semmivel.

Az persze más kérdés, hogy Lawrence-t nem az önzetlenség vagy jószándék vezérli. Az egészet a maga kifacsart módján bosszúból teszi. Luther is elismerte kénytelen-kelletlen, hogy ez nem is egy rossz terv. Lawrence hatalmas örömét lelte volna abban, ha végignézheti, ahogy a gyerekei ellökik maguktól. Nem csodálkozott volna, ha valahonnan, jól elrejtőzve most is figyelte volna a Magistert.

Lawrence a legjobbak egyike volt, amíg a szolgálatában állt. Annak kellett lennie, hogy a parancsait teljesíthesse, és hogy életben maradhasson, miután kilépett a szolgálataiból. Nem véletlenül tudott eltűnni előle, és meglépni Félix elől. Szóval talán az sem meglepő, ha jól el tudott rejtőzni, mert tudni akarta, hogy sül el a viszontlátás. Luthert viszont nem zavarta ez a tudat. Úgy volt vele, nézze csak végig Lawrence. Bízott a gyerekeiben és a nevelésben.

Persze, megfordult a fejében, hogy a maradék három dühös lesz rá a Warddal történtek miatt. De attól nem tartott, hogy jelenet lenne a vége. Ennyi ember szeme láttára nem tesznek majd semmit. Legfeljebb fagyosabb lesz a hangulat. Ezzel tud majd élni. Az volt a cél, hogy az a három épen hazatérjen hozzá, hogy karnyújtásnyira legyenek, ha meg kell őket védeni. A dühük nem zavarta, sőt a megbocsátásukra sem vágyott. Úgy volt vele, majd ő revánsot vesz a maga módján, és a lelkiismeretével is elszámol idővel. Azt az egyet gyűlölte csak elismerni, hogy minden szándéka ellenére mennyire apa lett…

– Mire gondol uram? – rázta fel gondolataiból Félix, Luther korholta is magát, hogy hagyta az érzéseit ennyire kiülni az arcára. Meg egyébként is, mikor került mellé az öreg?

– Roberten gondolkoztam. – Nem akarta bevallani az igazat.

– Roberten? – ismételte meg a nevet hitetlenkedve a komornyik, tudta, hogy Luther nem őszinte, de szívesen belement a játékba.

– Igen. Ennyi idő után már igazán elmondhatná, hogy mit csinált vele. – Ezzel nem hazudott, ez az apró részlet valóban érdekelte. – Vagy legalább annyit, hogy elő fog-e kerülni valaha.

– Hát az attól függ – vágott sejtelmes képet Félix.

– Ugyan mitől? – faggatta Luther.

– Hogy mennyire gyorsan gyógyul az álkapcsa mágusok nélkül. Azt hiszem, az ujjai annyira nem voltak vészesek a beszélgetésünk után. De én az Ön helyében meneszteném biztonsági főnök pozícióból.

– Én? De hiszen most mondta el virágnyelven, hogy már megtette helyettem.

– Úgy értem, véglegesen. Azokkal az ujjakkal egyébként is nehéz lesz újra fegyvereket használnia.

– Magát aztán nehéz kiengesztelni. Emlékeztessen rá, hogy soha ne bosszantsam fel ennyire.

– Ön nem tudna. De Robert? Azt Önnek is be kell látnia, hogy megbocsáthatatlan az a felelőtlenség, amit elkövetett. Kétszer is hagyta bejutni Önhöz Lawrence-t. Persze egyszer sem lett nagyobb baj belőle, de ez sem rajta múlt.

Luthernek nem volt kedve erről beszélni. Egyébként is, amikor magához tért a mágikus álomból, mindent elmesélt Félixnek. Igaz Félix magától is rájött, hogy valaki járt bent nála, Luther pedig félig kábán nem tudott kitérni a keresztkérdései elől. Félix persze szinte azonnal elrobogott, hogy maga tisztázza Roberttel a védelem hiányosságait, és Luther azóta sem hallott róla. Vagyis, csak annyit, amit most Félix az orrára kötött.

Ha őszinte akart lenni, az utóbbi időben ő maga sem volt megelégedve Robert szolgálataival. Jó eséllyel ő is menesztette volna, ha az öreg nem kíméli meg ettől a kellemetlenségtől. Így Luthernek éppen elég ideje maradt olyan triviális dolgokra koncentrálni, mint a gyógyulás, bár nem jött helyre annyira, mint szerette volna. De legalább előző nap kiengedték a kórházból, így pedig semmi nem akadályozhatta meg abban, hogy most kijöjjön Határpartra.

– Gondolom, nagyon várja már, hogy megérkezzenek – próbálta más mederbe terelni a beszélgetést Félix. – Azt eldöntötte már, hogy mihez fog kezdeni Simon Lexingtonnal?

– Szívem szerint elfogatnám – sóhajtott egy nagyot Luther –, sok kérdésem lenne hozzá Wardról. És mivel nem szokásom a Castitea őszinteségében bízni… Nos mondjuk úgy, hogy bizonyos módszerekkel hatnom kellene az igazmondására.

– Igen, láttam, hogy eléggé felkészült. Minden kijáratnál ott vannak az emberei.

– Nemcsak az enyémek. És tudom, hogy maga is észrevette őket. De hiába vannak itt, csak egy intésembe kerülne és elhappolnák Simont az orruk elől.

– De most mégis elbizonytalanodott – mutatott rá gazdája bizonytalankodására Félix.

– Jól látja. Elbizonytalanodtam. Ez a Simon mégiscsak hazahozta őket. És mindent lelkiismeretesen megírt, ami velük történt. Azt is, hogy Loire megbetegedett, és hogy bújtatták Dōrban, nehogy karanténba kerüljön.

– Máskor azt mondaná, azért csinálja csak, mert hasznot remél – emlékeztette a komornyik.

– Talán így gondolnám – vont vállat Luther –, de teljesen őszintének tűnik nekem ez az igyekezet. Maga is tudja, milyen az, amikor azért tesznek valamit, hogy lenyűgözzenek. Haza tudta volna hozni őket anélkül is, hogy ennyire részletesen mindenre ügyel.

– Akkor mire jutott? Futni hagyja?

– Még nem döntöttem el. Tényleg nem lenne jó itt elfogatni, nem lenne jó, ha a kölykök észrevennék. Viszont tartok attól, ha most hagyom elsétálni, sosem lelek a nyomára, és válaszokat sem kapok. Függetlenül attól, mi köze volt Wardhoz. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a másik emberekei kezére sem kerülhet. Akkor inkább tűnjön el, és majd felkutatom.

Eddigre már kellemetlenné erősödött az egyre közeledő mozdony fújtatása keveredve a kerekek csattogásával. Ahogy a hangok egyre közelebbről zúgtak, a zajok erősödésével, egyre jobban kezdtek tülekedni a várakozók a peronon. Luthernek többen léptek a lábára – hol a fájósra, hol a jóra –, nem egyszer durván meg is taszították, de bocsánatot kérni csak kevesen fordultak hátra. Persze Luther tudta, hogy fordított helyzetben neki is a legkisebb gondja nagyobb lenne, minthogy elnézést kérjen.

A következő pillanatban csikorgó kerekekkel elrobogott előttük a mozdony, maga után húzva a vagonokat. Egyre lassult a szerelvény, a végén már csak vánszorgott előttük. Aztán kínos lassúsággal végre megállt. Luther és Félix a peron közepén várakoztak, pont két vagon között, távolabb az ajtóktól. Nem is kezdtek el tülekedni feléjük. Abban a tömegben esélytelen lett volna, ráadásul azt sem tudták honnan fognak leszállni. De úgy voltak vele, inkább kivárják, hogy elvonuljon a tömeg, és akkor biztosan megtalálják majd egymást.

Abban a pillanatban a sűrített levegő jellegzetes hangjától kísérve nyíltak ki az ajtók. És egymás után özönlöttek le róluk a Dōrból hazatért katonák. Mindegyikük kivétel nélkül megviselt, elgyötört látványt nyújtott. Kik könnyebben, kik súlyosabban voltak sérültek, nem is beszélve a lelki sérülésekről, amiket az ostromból és harcokból hazahoztak. Persze az igazán súlyos állapotú katonák nem tudtak a saját erejükből leszállni, ők a segítségre vártak.

Luther annyira a letoluló katonákat figyelte, hogy nem is nézett maga köré. Talán lépett is egyet-kettőt előre, de fogalma sem volt arról, mennyire közel is állnak a körülötte várakozók. Ő annyira a gyerekeit leste, próbált átlátni a fejek, kalapok, hajkoronák felett és között, hogy minden más kívül rekedt. Azt sem vette észre, hogy valaki nekiütközött a vállának. Akkora lendülettel jött neki, hogy nekitántorodott Félixnek. Közben végig olyan érzése volt, mintha valaki elsiklott volna mellette és a többi várakozó közt.

Épp az illető felé akart fordulni, hogy kikérje magának ezt a figyelmetlenséget. Csakhogy nem tudta volna megmondani, ki lehetett az. Senkit nem látott abba az irányba tülekedni, amerre elsiklani érezte az illetőt. Beállt volna a tömegbe? És csak véletlen sodródott volna neki? Ezt is nehezen hitte volna, ugyanis egyetlen arcon sem látta a zavart kifejezést, vagy a sunnyogást, amint épp leplezni igyekeznek, hogy majdnem felöklelték. Vagy ennyire gyorsan eltűnt onnan, vagy egyáltalán nem volt tudatában, hogy nekiment volna bárkinek is. Úgyhogy, mivel Luthernek nem nyílt módja leteremteni ezt a modortalan valakit, végül kénytelen volt beérni a fájós lába miatti szentségeléssel.

✨✨✨✨✨

Harmadik továbbra is az ágyon ült, de legalább már a hátizsákját maga elé húzta. Már csak pár perc, és befutnak az állomásra. Egyrészről még nem ocsúdott fel a sokkból, hogy a barátai nem fordultak el tőle, másrészt még mindig fogalma sem volt, hogy léphetne meg a vasútállomásról, ahol minden bizonnyal hemzsegni fognak a hazatérő katonák rokonai, barátai a peronon. És abban a tumultusban bizonyára könnyen vegyülnek el olyanok is, akik az ő fejére – vagy inkább az azon levő vérdíjra pályáznak. Nem voltak túl biztatóak a kilátásai.

– Elég kétségbeesettnek tűnsz, haver – cukkolta Espada.

– Csodálkozol? – sóhajtott egy hatalmasat Simon. – Látod lent azt a hatalmas tömeget? Ötletem nincs, hogy hogy juthatnék ki a peronról élve. Szerintetek hányan fognak leszúrni, amíg megpróbálok kisurranni az állomásról?

– Szerintem túlliheged – vigyorodott el könnyedén Bastion, közben próbálta elrejteni arca fájdalmas kifejezését, majdnem sikerült is neki.

– Nem tudom, hogy lehetne nem túllihegni – protestált Harmadik. – Tudod, még nem dolgoztam fel, hogy itt a macskaköveken elvérezve fogok meghalni.

– Ugyan, hagyd már – intette csendre a mágus –, ne parázz! Inkább azt mondd meg, mennyi idő innen biztonságba jutnod.

– Te már kitaláltad a megoldást! – Espada egy percig sem kételkedett benne, hogy bátyja előrukkol valamivel. És most csillogó szemmel várta, hogy beszámoljon az ötletéről.

– Hát… az attól függ, hogy melyik rejtekhelyen vannak az embereim – Harmadik döbbenten nézett egyikükről a másikra, és közben elmondhatatlanul hálás volt nekik. – Négy óra. Maximum. De remélem kevesebb.

– Oké, akkor számoljunk öttel – nézett rá Bastion. – Csak hogy ne érhessen meglepetés. Szóval… Rád fogok tenni egy védelmet. Sebezhetetlen leszel tőle, és senki sem fog látni vagy hallani téged. Ez a varázslat magától elmúlik öt-hat óra alatt, de addig magadra leszel utalva.

– Ez remekül hangzik. Az életemet mented meg vele. Meg valószínűleg a húgomét is. – Harmadik épp hálálkodásba kezdett volna, de Bastion nem hagyta.

– Ward mindenkivel szemben hitt benned. Gondolom, biztos volt benne, hogy tudsz új életet kezdeni, ha akarsz. Szóval, ne merj meghalni, vagy bármi olyat tenni, ami miatt csalódna benned.

– Meg – Espada félig lesütötte a szemét, nagyon zavarban érezte magát, el sem hitte, hogy tényleg a következőket készül kimondani: – Keress meg minket, ha kell valami. Nem hagyunk cserben. Vagy bármikor… ha mondjuk hiányzik a társaságunk. – Vagy az enyém, maradt kimondatlanul.

Még korábban telefonszámot cseréltek, így legalább azzal nem kellett bajlódniuk. Espada a nyugtalan Harmadikot figyelte, és azt kívánta, bár lenne mersze kimondani, amit érez… Vagy inkább magához rántani és megcsókolni végre, az meg, hogy Bastion élete végéig felemlegetné, nem kellene, hogy ilyen rettenettel töltse el. Megérezte magán Simon vizslató tekintetét, és amikor pillantásuk találkozott, világosan ki tudta olvasni abból a szempárból, hogy társa fejében is azonos gondolatok járnak. Csakhogy mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, Bastion teljesen vakon a következményekre, szavaival összezúzta mindkettejük elhatározását:

– Na jó, ne húzzuk tovább az időt! Csináljuk, mert mindjárt megállunk! Vedd fel a zsákod, azt is levédem.

– Nem kell a zsák – rázta meg a fejét Harmadik –, csak akadályozna a gyors mozgásban. Ami fontos belőle, azokat átpakolom a zsebeimbe.

Így is tett. A személyes dolgait a zsebeibe gyömöszölte, meg még pár használható apróságot. Orvosságokat, kést, egy megtöltött kulacsot. Két pisztolyt is magán hagyott. Aztán már készen is állt.

– Hagyd itt a dögcéduládat! – nyújtotta felé a kezét Espada. – Elszámolunk a dolgaiddal. Megpróbáljuk elintézni, hogy legalább dezertálásért ne körözzenek.

– Kösz, srácok – adta át a fiatalabbnak a cédulákat –, ez nagyon sokat jelent nekem.

– Mielőtt elindulsz – mondta még Bastion mielőtt elvarázsolta volna –, várd meg, hogy valamennyire lemenjen a tömeg. Úgy teszem rád a védelmet, hogy a mágusok se láthassanak. Így én sem fogom tudni, merre jársz. Szóval, ha még mondanál valamit, akkor most tedd, mert utána kényszer csend jön.

– Hát… azt hiszem – dadogott Harmadik a meghatottságtól –, nem tudok mit mondani… Talán csak azt, hogy tényleg nagyon hálás vagyok.

– Ó, hogy az istenek szerelmére! – sóhajtott fel fájdalmasan Bastion miközben pillantása egyikükről a másikra siklott. – Csókoljátok már meg egymást! Nézni sem bírom ezt a szenvedést… Meddig akarjátok még kerülgetni egymást?

Szavait néma csend követte, Harmadik elsápadt, Espada pedig fülig elvörösdött. Összenéztek ők ketten, pillantásuk némán közvetítette a kérdéseket: „te is úgy érzel?” vagy éppen azt, „hogyan vette észre?” Bastion persze továbbra sem volt vak a néma kommunikációra. Általában sokkal több dolgot észrevett, mint amit kinéztek belőle.

– Jaj, ne szégyellsőködjetek már! – heccelte a másik kettőt. – Vagy forduljak el? Az segítene?

Espada fájdalmasan felnyögött, nem volt ő jó ebben, Harmadik, viszont láthatólag összeszedte a bátorságát. Ki tudja, mikor látja legközelebb a fiút, akkor meg mire várjon még? Bár megfordult a fejében, hogy talán éppen emiatt kellene türtőztetnie magát. De amikor szeme sarkából észrevette, hogy Espada zavarában a hajába túr, teljesen biztosan érezte, hogy ezt a lehetőséget nem szalaszthatja el.

Előrelépett, és a karjába zárta a fiatalabbat, aki bár megfeszült az érintésre, de ellen sem állt. Azt még látták, hogy Bastion elfordult, hogy legalább ennyi privát teret biztosítson nekik. A következő pillanatban Harmadik előre hajolt, és végre, végre annyi viszontagság és várakozás után megcsókolta Espadát. Óvatos, tapogatózó csók volt, nem égett benne semmi hév, hiába szerette volna belelehelni minden vágyát, de elriasztani sem akarta a másikat.

A fiú pár szívdobbanásig hagyta ezeket az ismerkedő érintéseket, majd fém karjai Simon köré záródtak, és ő vette át az irányítást. Onnantól pedig semmi óvatos nem maradt a csókokban. Minden vágyuk, félelmük, elszalasztott lehetőségek vagy a korábbi egymás iránti haragjuk miatt érzet sajnálatuk bennük égett. Ki tudja, meddig tartott volna még ez a néma, érintések általi vallomás, de végül torokköszörülés hangja zavarta meg őket. Bastion így emlékeztette őket, hogy nem maradt több idejük.

Amikor elengedték egymást, Harmadik egy pillanatra még megtámasztotta fejét Espada homlokán. Szája mosolyra húzódott keveredő, zaklatott lélegzetvételeiket hallva. Adott még egy gyors csókot a a fiú ajkára, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében fordult a mágus felé.

Bastionon látszott, mennyire sajnálja, hogy meg kellett zavarnia őket, de mindkettejük legnagyobb megkönnyebbülésére, nem öntötte szavakba ezt. Inkább előre lépett, Harmadik pedig végig lenyűgözve figyelte a kavargó varázserőt. Vagyis, azt, amit érzékelni tudott belőle, hiszen a varázstalanok nem láthatják. Simon körül hullámzani kezdett a levegő, mintha csak víz kavarogna előtte, és a teste körül.

Espada ajkán játszó halvány, mégis szomorkás mosollyal figyelte a jelenetet. Választottja alakja hullámzott, és a fénytörésének függvényében egyre torzult. Közben pedig egyre halványodott. Mintha kifakulna, mintha kiradíroznák a világ szövetéből. Ez egészen addig folytatódott így, míg el nem tűnt a szeme elől. Onnantól kezdve egyikük sem tudta, merre van. Csak sejtették, hogy még ott kell lennie velük. Egészen addig, míg látszólag magától ki nem nyílt a kupé ajtaja. Aztán nyitva is maradt.

Harmadik nem csukta be maga után, amikor kisurrant. Bastion és Espada visszaültek, és onnantól csak szótlanul néztek maguk elé. Még nem akartak elindulni. Figyelték a közlekedőben egyre ritkuló sort, ahogy a katonák sorra leszálltak. Espada azon merengett, hogy Harmadik miként tudott lökdösődés nélkül átjutni a katonák sorfalán. Biztosan nem tudott, emlékeztette magát. Bár ha meg is lökött valakit, a katonák jó eséllyel egymásra gyanakodtak. A látható társaikra.

– Gyere, öcsi, menjünk mi is! – tápászkodott fel Bastion, amikor szinte már mindenki leszállt a vagonukból. – Keressük meg L… apát.

Espada egy szó nélkül bólintott csak, és elindult a bátyja előtt a leközelebbi ajtó felé. Bastion nem tudta eldönteni, hogy öccse észrevette-e, ahogy az imént kijavította magát. Ha igen, egyszerűen csak nem tette szóvá? Vagy jobban lekötötték Harmadik iránti érzései és az aggodalom? Nem tudta, mi járhat épp a fejében. Viszont, ha Espada rákérdezett volna, nem tudott volna magyarázatot adni, miért nem Luthernek nevezte most, korábban épp az esett nehezére, hogy az apjának szólítsa.

Az öccse és Ward mindig is furcsán néztek az ikrekre a különcködésükért, de mivel Luthert láthatólag nem zavarta, ők is rég feladták, hogy változtassanak rajta. És persze négyük közül a legfurcsább mindig is Loire volt. Azt mindhárom fiú látta, hogy apjuk sokszor nem tud mihez kezdeni vele, ezért a kapcsolatuk sem volt épp felhőtlen. Talán ezért is tűrte el neki ezt a lázadást, és ezért hagyta Bastionnak is, aki szinte kényszeresen szolidaritott a húgával az esetek többségében.

Hát most már úgy néz ki, Loire-ral sem kell küszködnie többet. Ahogy ez a gondolat átvillant Espada agyán, el is szégyellte magát. Bastionra rá sem mert nézni, nehogy abból a pillantásból kiolvashassa, mire gondol. Biztosan rettenetesen szenved, csak igyekszik nem mutatni. És akkor arról elképzelése sem lehet, apjuk hogyan reagál majd, ha meghallja a lányával történteket. A fiúnak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy minden konfliktusuk ellenére Luther a maga furcsa módján szereti Loire-t. Nem érezte magát felkészültnek arra, hogy vele is közölniük kelljen ezt a hírt. Bár abban legalább egészen biztos lehetett, hogy Luther minden rossz hírt jobban visel, mint ők.

Bastion a vagon ajtónál érte utol Espadát, majd leugrott a vonatlépcsőn. A fiú figyelte, bátyja mozgása más volt, mintha csak az árnyéka lenne önmagának. Az igazat megvallva, ő sem érezte sokkal jobban magát. Neki is hiányzott Loire, de azt feltételezte, bátyjának minden bizonnyal jobban fájt. Mégsem mondott egyikük sem semmit erről, kínosan ügyeltek, hogy ki se ejtsék a lány nevét.

Ebben a kényszeredett hallgatásban lépdeltek a peronon is, hogy megkeressék az apjukat. Mivel a vonat végében utaztak, elég sokat kellett visszagyalogolniuk a sínek mentén az állomásépület felé. Sokan lézengtek még a peronon, köztük nem volt egyszerű kiszúrni az apjukat, aki átlagosan magas, kissé szélesebb termetével könnyen beolvadt a többi várakozó közé. Kimondatlanul is mindketten jobb ötletlek tartották a robosztus termetű komornyikot keresni, aki minden vénséges aszottsága ellenére is kitűnt a tömegből.

És valóban őt vették észre előbb. Öreg volt, fáradtnak tűnt, de mégis minden méltóságával állt Luther mellett, akaratlanul is fölé magasodva. Az apjuk sétapáclán támaszkodott, tudták, hogy megsérült egy merényletben, de így látni akkor is döbbenetes volt. Eddig elpusztíthatatlannak hitték, most először tűnt csak embernek előttük. A fiúk azt is látták, ahogy ő is és a komornyik is a peront pásztázza egyértelműen utánuk kutatva. Az öreg épp az ő irányukba nézett, így ő vette észre őket előbb. A megkönnyebbülést akárki leolvashatta az arcáról, még akkora távolságról is, amekkorára ők voltak. Azonnal jelezte Luthernek is, hogy „megtalálta” őket feléjük irányítva a gazdája tekintetét.

Espada nem volt biztos benne, hogy egy pillanatra valóban látta apjuk arcát felderülni, olyan gyorsan komorodott el a döbbenttől szinte azonnal újra. Sőt a fiú egyértelműen látta az értetlenséget is szétáradni azon az arcon, amikor tudatosult benne, hogy csak ketten tartanak feléjük. Espada nagyot sóhajtott. Nem érezte, hogy készen áll erre a viszontlátásra. Oldalra sandított Bastionra. És arra a megállapításra jutott, hogy nála talán jobban készen áll. Rádöbbent, hogy most az ő sora a terhek viselése.

Látta, ahogy Luther azzal a korábbi elhűlt kifejezéssel az arcán kilép, és feléjük indul. Csak úgy kopogott a kövön minden lépése kísérő akkordjaként a sétapálca hegye. Ösztönösen Espada is gyorsított volna a saját lépésein, de az azt eredményezte volna, hogy Bastion lemarad. Nem akart eltávolodni tőle. Nem hagyhatta semmilyen formában magára.

– Hol van Loire? – kérdezte tőlük Luther, amint megállt előttük. Wardról ezek szerint tényleg mindent tudott, hogy nem igényelt további felvilágosítást.

Espada hátrasandított a válla fölött Bastionra. Bátyja félrefordult a tekintetük elől. A fiú leolvasta róla, azért teszi, mert ha meg kell szólalnia, elsírja magát. Férfiasság ide vagy oda. Nem is tudta hibáztatni ezért. Espada megköszörülte a torkát, hangja mégis elhalóan szólt:

– Ő már… nincs velünk – látta, ahogy apja szeme egyre nagyobbra nyílik a hallottaktól –, mert… mert… leugrott a vonatról… A híd után, még a mezőn… Nem tudjuk miért…

– Hogyne tudnánk, hogy miért! – robbant ki akkor minden indulat és öngyűlölet Bastionból, könnyek közt, sírással kísérve kényszerítette ki magából a szavakat. – Azért…

Luther a fia elé lépett. Ő maga is képtelen volt a szemébe nézni. Kereste a szavakat, de nem találta, közben pedig Espada tovább beszélt.

– Ne itt! – figyelmeztette fojtott hangon bátyját, majd sokkal határozottabban címezte már apjuknak a szavait. – Lehet, hogy túlélte. Harmadik látta leugrani, azt mondta nem tudott aludni, ezért épp a folyosón lézengett… utána akart menni, hogy megkeresse, csak nem sikerült neki… – Röviden, tömören elmondta, ami történt, de Bastion varázslatát elhallgatta, annyival fejezve be, hogy előttük szállt le a vonatról. – Szóval… Jó lenne, ha tudnál tenni valamit… nehogy dezertálásért körözni kezdjék őket… Mondhatnánk azt, hogy tényleg Loire után ugrott megkeresni… úgysem tudja senki, hogy hova lett innen…

– Igen, apa… segítened kell! – Bastion olyan szívhez szólóan könyörgött, hogy arra bárki képtelen lett volna nemet mondani. – Meg kell keresnünk!

Luther sem tudott parancsolni az érzéseinek. Abban a pillanatban a méltósága sem érdekelte, közelebb lépett Bastionhoz, odahúzta magához a tarkójánál fogva, és megölelte. Minden sokáig palástolt apai érzése benne volt abban az egy mozdulatban. Bastion önkéntelenül viszonozta az ölelést, de csak fél kézzel fogta át Luther vállát. A másik fél keze tenyerébe az arcát temette, mégis bárki láthatta, ahogy rázta a néma zokogás.

– N-nem t-tudom, mi van v-vele – küszködte ki magából a szavakat –, nem érzek s-semmit… Félek, h-hogy…

– Embereket küldetek a mezőre – jelentette ki Luther a szavába vágva, nem hagyta, hogy kimondja azt az egy szót. – Ők megtalálják majd. Akármi is lett vele. Azt az egyet megígérhetem, hogy előkerül.

– L-le k-kell adnunk a cuccainkat – lépett most el az apja mellől Bastion, mintha csak kellemetlenné vált volna neki az az intim pillanat, kissé csuklott még a sírástól, de a hangja határozottan szólt.

– Menjetek – engedte el őket a dolgukra Luther -, én pedig elejét veszem a dezertálás kérdésnek. Ennél többet most nem tehetek.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jordan Merrick)