Hogy is készült? – Edinburgh kék fényei

Már egy ideje gondolkozom azon, hogy írok egy összefoglalót arról, hogyan is született meg a második regényem, hogy lett először a novella, majd hogyan kelt szinte éltre. Mert az egészen biztos, hogy sokkal többé nőtte ki magát, mint aminek eredetileg szántam.

Az első novella 2020. március 16-án látta meg a napvilágot, akkor még Edinburgh fényes kék fényei – Egy nap címen. Ezt az első történetet még kettő követte Hosszú napok és Mi vagyunk… címmel. Az Egy nap egyébként szinte azonnal a legsikeresebb és legolvasottabb novellám lett, akkor lőtt ki először a blogom megtekintettsége úgy igazán. Nem is hittem a szemnek, amikor pár nappal később megnyitottam a statisztikákat. És bár a másik két novella is szorosan követi megtekintettségében az Egy napot, de utolérni nem tudták. Érdekes egyébként, hogy még mindig, több, mint egy év elteltével is ez a legtöbbet olvasott novellám.

Gondolom, észrevettétek, hogy a történet címe megváltozott. Nem nagy változás, ami akkor következett be, amikor – nem kevés győzködés hatására, beláttam, hogy pár novellánál tényleg több van ebben a történetben – elhatároztam magam, és elkezdtem írni a regényt. Pár fejezet elkészülte után döntöttem úgy, hogy kiveszem a címből a “fényes” szót. Már csak azért is, mert a borítón szebben mutat anélkül, ráadásul szerintem hatásosabb így.

És ha már említettem az eredeti novellákat, elárulom róluk, hogy bizonyos mértékig átdolgozva, de belekerültek a végleges regénybe is. Ha gondoljátok, olvassátok el ezeket a fenti linkeken, szerintem érdekes lehet látni, hogy milyen változásokon mentek keresztül, hogy jobban illeszkedjenek a kész történetbe. Érdekesség egyébként, hogy a harmadik novella változott a legtöbbet, mert mire oda jutottam, hogy belekerüljön Dennis és Davis kalandjai közé, akkora fordulatot vett a történet, hogy az eredeti formájában már semmiképpen sem tudtam volna beilleszteni a események folyamába. Sokat gondolkoztam azon is, hogy talán nem is kellene beletenni, hanem meghagyni egy “alternatív világban játszódó történetnek“, de azt sem akartam, hogy teljesen kimaradjon. Így végül megtaláltuk a srácokkal a kompromisszumot, és félig-meddig a Mi vagyunk… is belekerült a végleges verzióba.

A kézirat első verziója egyébként négy hónap alatt készült el. Tavaly augusztus végén/szeptember elején kezdtem írni, és nem sokkal karácsony előtt fejeztem be, december 21-én küldtem el a végleges verziómat a Smaragd kiadónak. Aztán januárban kezdtük meg a munkát a szövegen a szerkesztővel.

Ami viszont biztos, hogy az Edinburgh-ot sokkal könnyebb volt megírni, mint a Gyufalángot. És nemcsak amiatt, mert olyan környezetbe helyeztem, amit viszonylag jól ismerek. Maga a történet is könnyedebb – annak ellenére is, hogy azért ebben a könyvben is akadnak nehéz témák –, de egyáltalán nem egy olyan nyomasztó és fojtogató atmoszférájú környezetben kapott helyet, mint a Gyufaláng.

A megjelenés felé: szerkesztés, korrektúra és egyéb “idegtépő” dolgok

Nem emlékszem ki mondta, abban sem vagyok biztos, hogy valaki híres embertől származik-e az a bölcsesség, miszerint: az író megírja a könyvet, a szerkesztő és a korrektor pedig írat vele egy másikat. Mindenesetre én nem egyszer éreztem így magam, miközben a kézirat javításán és tökéletesítésén dolgoztunk.

Egy könyvvel a hátam mögött úgy éreztem, hogy azért van már valami elképzelésem arról, hogyan működik a szerkesztés – bár azt már rég beláttam, hogy ha most állnék neki a Gyufaláng munkálatainak, nem egy dolgot másképp csinálnék (ez egy nagyon hosszú történet, egyszer talán elmesélem) –, azért értek meglepetések. Elsősorban pozitívak. Összességében teljesen elégedett vagyok a munkával, amit végeztünk, kifejezetten tetszik a végeredmény, és élveztem is a folyamatot, amikor az útmutatásokat követve újraírtam/átalakítottam jeleneteket. Jó volt látni, hogy mindez mennyire gördülékennyé teszi a kalandokat, és milyen jó hatásai vannak a szövegre nézve.

Viszont két dologgal nem számoltam. Az egyik az, amikor valami olyan jelenet/rész van megjelölve átírásra, esetleg törlésre, ami nekem, mint a történet kiötlőjének nagyon tetszett. Ilyen esetekben volt azért olyan, hogy összezördültünk a szerkesztővel, hogy szerinte miért kell mennie (teljesen, vagy abban a formában, ha nem módosítom), és szerintem miért kell maradnia. De szerencsére minden alkalommal meg tudtuk beszélni, és a lehető legjobban alakítani a történetet. Nem fogok hazudni, ez igényel nem kevés kompromisszum készséget, és sokszor rosszul is esik a kendőzetlen kritika, de mindenkinek az a célja, hogy a legjobb eredményt érjük el. És én úgy érzem, hogy ennél a könyvnél minden belefektetett perc megtérült.

A másik dolog az, hogy mennyi időt vesz mindez igénybe. Erről is voltak elképzeléseim és tapasztalataim, de a mostani esetben ez a kettő nem feltétlenül találkozott. Egyrészt azért, mert munka mellett nem biztos, hogy tud olyan tempóban haladni az egyszeri író a történet javításával, ahogy szeretné. Főleg esténként egy-egy keményebb nap után fordult elő olyan, hogy csak meredtem a korrektúrázott szövegre, és nagyjából fel sem fogtam, amit olvasok. De természetesen tapostam magam, mert hát haladni kell, de azért ennek a haladásnak a mértéke és minősége sosem az igazi.

Másrészt a Gyufaláng kapcsán megtanult leckék alapján szerettem volna minden olyan hibát elkerülni, amivel nem vagyok elégedett az első regényemmel kapcsolatban. Ez is mind időbe telt, és akkor még a történeti javítások után hátra volt a korrektúra. Volt olyan párszor, hogy azt hittem, sosem lesz vége, és többször tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi a fenéért csinálom én ezt… De szerencsére mindig jött valaki, aki verbálisan tovább lökött, aki bíztatott, és nem hagyta, hogy feladjam, amikor már úgy éreztem, hogy nem maradt több erőm. Szóval ez úton is köszönöm az összes bíztatást, és hitet a történetben, amit kaptam/kaptunk.

És most átpörgetve az elkészült könyvet, úgy érzem, mindent sikerült az elképzeléseimnek/álmaimnak megfelelően megvalósítani.

A megjelenés felé: a borító különböző változatai

Abban már az előkészületek legelső lépésétől fogva biztos voltam, hogy szeretném, ha ugyanaz a barátom készítené az Edinburgh borítóját, aki a Gyufalángét is megalkotta. Nagyon szeretem a stílusát, és mindenképp azt szerettem volna, hogy látszon a borítón, az ő keze munkája, még úgy is, hogy teljesen más stílust álmodtam meg. Mindenképp egy vidámabb/élénkebb színeket felvonultató megoldást szerettem volna.

Emellett persze megvannak továbbra is azok a becsípődéseim, amik minden borítómat eddig is jellemezték, és a későbbieket is meghatározzák majd. Például nem szeretem, ha arcok láthatók a borítón, mert senkit sem akarok korlátozni azzal, hogy eléjük teszem a szereplők képeit. Mindenki képzelje el őket olyannak, amilyennek szeretné. Viszont a lendületet és mozgalmasságot szeretem, ezáltal is átadni valamit a történetből ismeretlenül és látatlanban is.

Egyébként gondoltátok volna, hogy az első verzió zöldes kék lett? A második pedig fehér?

Ezek még annyira első vázlatok, hogy a cím és egyebek tényleg csak tájékoztató jellegűek rajta, még a sziluettek sem olyanok, mint a végleges verzión.

Eredetileg én kértem, hogy ez a zöldes árnyalat legyen. Azért is, mert a skót mentősök egyenruhája zöld, és szerettem volna ha ez valamilyen módon megjelenik a borítón is. Viszont amikor láttam ezt az első verziót, gyorsan rá kellett döbbennem, hogy ez sajnos nem működik. Annak ellenére sem, hogy a mentő és a város sziluettje mennyire jól kijönnek ezen a zöldön, de az összhatás valahogy nem az volt, amire vágytam.

A következő verzió a fehér megoldás volt. Ez iszonyatosan tetszett. A kék mentőautó kiválóan passzolt a címben szereplő kékhez, és a város sziluettje is éppen olyan mértékben hatásos rajta, amilyennek szerettem volna. Viszont őszintén megvallva kicsit tartottam a fehér borítótól. Ismerem magam, a saját ügyetlenségemet, egy fehér borítós könyvet nagyjából azonnal leöntenék valamivel, aminek a nyomát sosem lehet leszedni róla. Mintha meg lennének átkozva, vonzzák a foltokat.

Végül nem kevés brainstorming után arra jutottunk, hogy hajnalodjon a borítón, és akkor rákerülnek az eredetileg tervezett élénk színek is, és az átmenet a narancssárgás égből kékbe tökéletes lesz erre a célra. És így megmarad a cím és borító kapcsolata is, hiszen a kék azért annyira fontos, mert Skóciában kék a mentők villogója.
A hátoldallal kapcsolatban pedig mindig egy kontrasztosabb, sötétebb hatást szerettem volna, illetve mindenképp egy Instagramot imitáló közösségi médiafelületet álmodtam meg rá olyan képekkel, amik fontosak a történet szempontjából, egy két olyan mondattal, amik szintén megbújva megtalálhatók a könyvben. Na és persze a fülszöveggel.

Majdnem minden kész: nyomdai látogatás

Mielőtt elkészült volna a könyv, kifejezetten érdekes része volt az utolsó lépéseknek, hogy meglátogathattuk a nyomdát. Sosem jártam még nyomdában, és nagyon kíváncsi voltam, hogyan is születnek a könyvek. Az, hogy a saját könyvemet láthattam elkészülni, csak még érdekesebbé tette ezt az egészet.

Aztán amikor már előttem voltak a kész könyvek a nyomdában raklapra pakolva, becsomagolva, az volt csak felemelő érzés! Nagyon szépek lettek, pont olyanok, amilyennek elképzeltem őket. Azóta is van mellettem egy példány, amit már nagyjából salátára szorongattam, de egyáltalán nem bánom. Amikor megkaptam a saját példányomat, első dolgom volt a Gyufalánggal és a Stigmával egy közös fotót készíteni róluk, amire azóta is nagyon büszke vagyok.

Ennyi lenne ez a kis bejegyzés arról, ahogy a Edinburgh kék fényei készült. Persze ezer apróság és kevésbé apróság van még, amikről nem esett szó, és elmesélném nektek, viszont ezekre majd máskor kerül sor. Szívesen meghallgatnám a ti meglátásaitokat is a könyvvel és a fentebb foglaltakkal kapcsolatban, ezeket az észrevételeiteket hagyjátok itt kommentben. Illetve, azt is írjátok meg nyugodtan, ha van olyan dolog a könyvvel/történettel kapcsolatban, amire kifejezetten kíváncsiak vagytok.

Nemsokára kerül fel beleolvasó is az oldalra, de amíg arra vártok, nézzetek be a Galériába, ahol a Edinburgh-os képre kattintva kedvcsináló részleteket találhattok, vagy nézzétek meg a könyv részleteit itt.