Szeptember 23-án került sor életem második író-olvasó találkozójára, ezúttal Kecskeméten. Mivel ez egy csütörtöki napra esett, és munka után mentünk, kifejezetten rohanósra sikeredett. Arról nem is beszélve, hogy Budapestről mentünk. Szerencsére sikerült home office-t intézni erre a napra, de még így is eléggé ki volt számolva az időnk. Szerencsére egyébként mindennemű gond nélkül megérkeztünk a Foltos Farkashoz.

Persze nem indult minden zökkenő nélkül a találkozó, eredetileg a helyhez tartózó hátsó udvarban lett volna, de a hirtelen hideg és egy váratlan építkezés miatt bekényszerültünk a belső térbe. Szerintem nem volt rossz a csere (egy csocsó asztalt leszámítva, aminek a karjai rendszeresen megtámadtak minket XD), kényelmesen el is fértünk, és a jelenlevők állítása szerint mindent jól lehetett hallani is. Szerintem nagyon jól sikerült, a hangulat nagyon felszabadult, a légkör pedig nagyon családias volt végig.

A találkozóra eljött az Edinburgh kék fényei szerkesztője és korrektora is. Nagyon jó élmény volt találkozni velük. Végre arcok kerültek a millió e-mail- és kommentváltás, na meg messenger beszélgetés mögé. Talán ez volt az egyik része a találkozónak, amit a legjobban vártam. Kicsit persze tartottam is tőle, hogy milyen lesz, mert jó szokásom mindent túlaggódni és túlagyalni. De aki ott volt az előző alkalmon is, az egészen biztosan látta, hogy mennyire ideges voltam eleinte. (Egyébként akkora pörgés volt egész nap munkában, hogy aznap nem nagyon volt időm megállni és parázni. 😅)

A másik dolog, amit legalább ennyire türelemetlenül és lelkesen vártam, az a felolvasás volt. Danyi Judit színművész olvasott fel egy általa választott részt a könyvből. Nagyon kiváncsi voltam, hogy mit fog választani, tűkön ülve vártam, hogy meghallgathassam.

Danyi Judit egy rettenetesen bevállalós, nagyon merész jelenet mellett döntött, amit én talán nem is mertem volna javasolni, és nagyon örülök, hogy végül ezt olvasta fel. Már csak azért is, mert ez a rész mutatja be legjobban az egyik főszereplőt, Dennist. Ebből a jelenetből kiválóan látszik, hogy mennyi nehézségen kellett keresztülmennie, hogy micsoda küzdelmeken és megpróbáltatásokon van túl. Én biztos nem lettem volna elég bátor, hogy ezt válasszam, inkább egy Dennis-Davis szócsatát, vagy az első találkozásukat javasoltam volna.

Hozok a felolvasásból egy kis részletet is, hogy lássátok ti is, miről beszélek.

Dennis mérges volt magára. Mi a fenéért kelt fel ilyen korán, amikor csak este nyolcra kell bemennie? Nem az lenne a legészszerűbb dolog, hogy addig alszik, amíg ki nem rúgja az ágy?

Bár… végülis éppen ez történt. De tényleg feltétlenül reggel hétkor kellett ennek bekövetkeznie? Legfeljebb majd próbál délután aludni egy kicsit.

Annak sem örült, hogy rögtön az első napján a hosszú betegszabadság után egy éjszakai műszakkal kezd, mert az mindig szívás. Különösen ilyen hosszú kihagyás után. De legalább túl volt az utolsó műtéten, most már tényleg tudta szeretni, amit a tükörben látott, mert az a kép végre megegyezett azzal, ami a fejében élt. Nem volt még tökéletes, de idővel talán…

Végignézett a péniszén és a golyóin, akaratlanul is elmosolyodott. Magára kellett parancsolnia, hogy ne fogja meg őket, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg ott vannak. Annyira jó érzés volt már maga a létezésük is! Sőt még azt a kellemetlen fájdalmat is szerette, amikor a farmer egy‐egy mozdulat közben becsípte a koronaékszereket. Legalábbis, amíg megtanulta, hogyan mozog jon velük együtt. Ami igényelt némi gyakorlást.

(…) pillantása megál‐ lapodott büszkeségén, az ádámcsutkáján. Élete legboldogabb pillanata volt, amikor észrevette – egy ugyanilyen reggel a tükör előtt állva –, hogy a hormonkezelés hatására elkezdett végre láthatóvá válni. Azóta sem mulasztott el egyetlen napot sem, hogy megnézze. Azt a felemelő érzést, a győzelemét saját élete felett sosem fogja elfelejteni. Ezt tartotta az első és igazán jelentős változásnak, ami közelebb vitte ahhoz, aki mindig is volt.

Ha esetleg még nem olvastad a könyvet, de sikerült felkelteni az érdeklődésed fenti részlettel, ide kattintva találhatsz még egy kis kedvcsinálót belőle.

Annyit még meg kell említenem, hogy egy minimális negatív élmény kapcsolódik a felolvasáshoz. Nem az előadáshoz, annak minden pillanata tökéletes volt,és bármeddig elhallgattam volna! Sőt el is gondolkoztam rajta, milyen jó lenne, ha lehetne hangoskönyvet készíteni a regényből. Csak sajnos fogalmam nincs, ez hogyan működik. De alkalomadtán majd alaposan utánajárok.

A negatív élmény a választott jelenthez kapcsolódik, mivel az arról szól, hogy Dennis egy elveszett, magát a bőrében rettenetesen rosszul érző lányból mennyi küzdelem árán lett végül férfi (és mielőtt bárki meg akarna kövezni, hogy elspoilerezem a saját könyvem, azt gyorsan leszögezném, hogy ezt a történet legeleje). A hely hátsó részében ült egy társaság, akik miután rádöbbentek arra, hogy miről is szól a felolvasott rész, szóvá is tették, hogy nem hiszik el, hogy az LMBT-propagandától már itt sem lehet nyugtuk.

Szerencsére nem lett belőle probléma, nem álltak neki kötekedni velünk, csak egymásközt pufogtak ezen, meg pofákat vágtak azokon a bizonyos részeken. Pedig addig érdeklődőnek tűntek, amíg ki nem derült számukra, hogy itt bizony hagyományostól eltérő tartalomról van szó. Ami számomra érdekes volt velük kapcsolatban az az, hogy a felolvasást követő beszélgetés és kérdések alatt is maradtak, és amennyire láttam, figyeltek is. Közbe nem szóltak, ők nem tettek fel kérdéseket, de azért remélem, hogy abból, amit hallottak, talán kissé elgondolkodnak azon, hogy mennyire könnyű tönkre tenni vagy enyhébb esetben megkeseríteni mások életét az elutasítással és gyűlölködéssel. Ha ennyit magukkal vittek a csütörtök estéből, akkor szerintem teljesen megérte az egész.

A legtöbben észre sem vették ezt a társaságot, így pedig végül töretlenül jó hangulatban telhetett az este.

A felolvasás után a budapesti találkozóhoz hasonlóan volt egy beszélgetés, és Kitti megint remelkül moderálta. Pedig állítása szerint hulla fáradt volt, és ezért közel sem volt annyira topon, mint szerette volna. Szerintem ebből egyáltalán semmi sem látszott, meg akkor legalább összepasszolóan voltunk fáradtak. 🤣

Nagyjából ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekem, mint az első alkalommal. Talán kicsit több szó esett a készülő regényemről, az Éjfekete címet viselő YA történetemről, illetve egy novelláról is. Ennek az is volt az oka, hogy ezen a találkozón más volt a közönség, főleg olyanok jöttek el, akik még nem találkoztak velem, és akik a Facebook csoportomban sincsenek benne, így nem értesülnek annyira a hírekről. (Volt olyan résztvevő is egyébként, aki itt szembesült azzal, hogy a Gyufalángon kívül van még egy könyvem.)

Az Éjfeketéről és a novelláról hamarosan készül egy önálló poszt is, szóval mindenképp érdemes lesz kiésőbb is visszanézni. 😉

Aztán jöttek a hallgatóság kérdései. Most is nagyon jó kérdéseket kaptam, nagyon jó beszélgetés alakult ki. Beszélgettünk idegennyelvekről, tolmácsmunkáról, arról, hogy az általam beszélt nyelvek hogy befolyásolják az írásaimat, és hogy mennyire sír a korrektor, amikor meglátja ezeket. 😅

Saját bevallása szerint egyébként nem nagyon, csak pepecses munka a magyartalanságaimat kiszedni. Hát minden elismerésem az övé, és hálás is vagyok kitartásáért.

De szó esett még efogadásról, rokonok/család hozzállásáról. És döbbenetes arról hallani, hogy mennyi családban, baráti társaságban vannak olyanok, akik teljesen elutasítóak másokkal. Sosem fogom megérteni, hogy miért egyszerűbb ennyire ellenségesnek lenni, mint hagyni a másikat, hogy élje a saját életét.

A komolyabb témák mellett azért szóba került rengeteg könnyebb is, mint példáuol Skócia, hogy milyen helyeken jártam eddig és hogy hol szeretnék élni. Ezekről órákig tudnék beszélni! 🤩

Nagyjából ennyi történt ezen a találkozón. Nagyon köszönöm, ha elolvastad.

Jegyzet

• Borítókép forrása: Saját fotó
• Egyéb képek: saját fotók/képek