Ez a novella az Időutazó című történetem soron következő fejezete. Ha esetleg nem olvastad a korábbi résezeket, megteheted erre a linkre kattintva (itt találhatók egyébként az eddig elkészült/folyamatban levő egyéb könyveim is). Illetve, a blog szülinapja alkalmából készült még egy bónusz fejezet is a történethez, amit ide kattintva találhattok. A bónusz novella közvetlenül ez előtt a rész előtt játszódik, ezért arra is érdemes elnézni. Remélem, szeretni fogjátok az eddig elkészült történetet. 😊

Felhők fölött a Nap

Louis mozdulatlanul feküdt a fal tövében, a viszonylagos biztonságban, magát félig a korábbi esőtől puha, nedves-hűvös földbe fúrva. Körülötte rendületlenül folyt a csata. Senki nem zavartatta magát egy olyan jelentéktelen kisegér miatt, mint a fal rejtekében reszkető Louis.

A levegő fanyar, fekete gépfüsttől volt nehéz, szüntelenül ugattak az ágyúk és puskák, és se szeri se száma kézifegyverek. Ebbe a zajba sebesültek fájdalmas kiáltásai, messze-dörgő parancsok és kivehetetlen üvöltések fonódtak. A zajok lassan berágták magukat Louis bőre alá, beleszivárogtak a vérébe, és lassan már úgy érzete, hogy az egész teste belülről rezgett tőlük.

Louis rettenetesen félt. Semmire nem emlékezett, ami korábban ilyen bénító rettegéssel töltötte volna túl az idegpályáit. Szerencsésnek mondhatta magát, mert a falut, ahol lakott valamilyen csoda folytán elkerülték kora háborúi és járványai. Kim és Rem szerint ennek az volt az oka, hogy Katerine alaposan utána járt mindennek, és egy olyan helyet választott, ahol Louis biztonságban lehet, amíg érte nem tud menni. És ő valóban biztonságban volt. A falu valóban sajátjaként vigyázott rá, odaadóan gondoskodtak róla. Nem szenvedett hiányt sem javakban, sem szeretetben.

Akkor változtak meg a dolgok, mikor új pap érkezett a faluba, és miatta lecserélődött a falu teljes vezetése. Akkor került a régi erkölcs a józanész és szeretet elé. Akkor lett ő is a sátán küldötte. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy úgy ellene fordult mindenki. Senki sem maradt, aki kiállt volna mellette. Eleinte azt hitte, majd elunják, hiszen az unatkozó falusiaknak kell valami, amin köszörülhetik a nyelvüket. De a pletykáknak csak nem lett vége.

Egészen addig súlyosbodtak a dolgok, amíg boszorkányságért halálra nem ítélték. Akkor először találkozott az emberek legelborzasztóbb oldalával. De még akkor, azon a rettenetes reggelen, amikor a máglyához kötözték, akkor sem félt ennyire. Pedig akkor akkor is annyira rettegett, hogy csak valami csoda folytán sikerült uralkodnia a hólyaga fölött, és nem összevizelni magát.

De most annyira megbénította ez az őrjítő félelem, hogy még a vér is megfagyott az ereiben. Semmi sem működött a testében. Pedig a szíve úgy kalapált, hogy jóformán kiszakadt a bordái alól. Ennek ellenére a vér nem mozdult a bőre alatt és a szerveiben. Hiába szedte egyre hevesebb ritmusban a levegőt, a tüdeje nem vett fel oxigént, ami befagyott ereiben szétterjedhetett volna.

Louis minden sikolyra, robbanásra, lövésre összerándult, mintha őt magát érte volna. Ettől a folytonos rángástól az izmai is kezdtek görcsbe állni. És Louis csak feküdt, fejét két karjával védve, lassan már nem érezte kalapáló szívének eszeveszett tempójú dobogását sem, és lassan a látása is szűkülni, sötétedni kezdett minden egyes levegőhöz nem juttató lélegzettel.

Vajon nyílik még módja valaha, hogy még egyszer láthassa Kimet? Ő csak ennyit akart. Ezért jött ide. Nem értette, hogy miért nem oda, abba az idillbe érkezett meg, amit még az állomáson látott. Ott kellene most lennie, Kimmel együtt ülnie a táborban a többi katonával, és a rosszabbnál rosszabb vicceiket hallgatni. Mégis nevetni rajtuk. Nevetni. Nevetni már csak azért mert Kim életben van, és ő megtalálta.

Ennek kellett volna történnie. Hogy mehettek ennyire félre a dolgok? Louis semennyire sem értett az időutazáshoz, Kim cipője talpáig nem ért fel benne… De ennyire képtelenül reménytelennek sem tűnt a dolog, mikor megnyitotta a kaput.

Aztán vártatlanul valami nagyméretű fémszörnyeteg robogott el mellette, egy fél méteren múlt csak, hogy lánctalpaival nem hajtott át rajta. És még ki sem ért Louis beszűkült látóteréből, mikor egy éles, sipító hang kíséretében felrobbant. Louis nem volt biztos benne, hogy valóban hallotta a meghajló, deformálódó, szétszakadó fém fájdalmas nyikorgását. De a robbanás szele szinte beleépítette reszkető testét a falba, a rá záporozó forró fémdarabok összekaristolták, és megégették.

Eddigre Louis szíve már úgy vert, hogy abban is kételkedett, hogy van eszköz, ami mérni tudná. Azon csodálkozott, hogy nem állt még meg. Ennél nagyon többet már nem bírhat el… Valami ilyesmit gondolt akkor, mikor egy repesz homlokon találta, és kihunyt körülötte a világ.

– Legközelebb én választok táborhelyet – dohogott Kim –, az eddigi eredményeid szart sem érnek, Bennett.

– Mintha te annyival jobban választottál volna – nézett rá, és kiáltott vissza neki saját fedezéke mögül a tejfölszőke férfi.

Kim csak azért szólíthatta így, mert egy ragban voltak. Mindketten őrmesterek. Mindketten a saját embereiket vezették, és próbáltak megszabadulni a németekről, akiknek éppen arra kellett masíroznia, ahol pár órával korábban tábort vertek. A gyalogság egyébként nem okozott különösebben gondot, az elcsigázott, lerongyolódott szakasznak esélye sem volt a sokkal jobban felszerelt, jóval frissebb brit és amerikai vegyes csapat ellen.

Csak aztán megérkezett az erősítés. A Panzer IV-es komótos lassúsággal gurult be a tanya romjai közé. Amikor Kim és Bennett meglátták, azonnal tudták, hogy nehezen fogják ezt a napot emberveszteség nélkül megúszni. Mégis összeszokott gyakorlottsággal adták ki a parancsokat. Fedezékbe, támadásra küldték az embereket. Volt egy csoport, akik azt a feladatot kapták, hogy bénítsák meg a páncélost. Egy másik pedig azt, hogy fedezzék ezeket.

Addig nem volt értelme a PIAT-tal, a páncéltörő löveggel rálőni a tankra, amíg mozogni tudott. Ezért küldték az első csapatot, hogy a tapadós gránátjaikkal robbantsák le a lánctalpait. És mivel a páncélos megbénítva is veszélyes, azonnal ki kell lőni, amit megállt. Szerencsére ezt a két szakasz legjobbjára tudták bízni. McQuinn biztos egy határozott lövéssel leszedi majd a rohadékot, ahogy eddig mindig is tette hasonló helyzetekben.

Addig is, amíg ez lehetségessé válik, Bennett és Kim minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a sáros talajon nehezen manőverezhető harckocsit kísérő gyalogságot leszedjék. És persze a németek nem várták birkaként, hogy lelődözzék őket, hanem azonnal viszonozták a tüzet. És nem is rosszul. Kim eddig legalább öt katonát látott a sajátjaik közül felbukni. De egyelőre lehetetlen volt odamenni, és kideríteni, hogy mi van velük. A két fél kíméletlenül tűz alatt tartotta egymást.

Később Kim nem tudta volna megmondani, hogy meddig tartott a cirkusz, mire elfoglalták a tisztást és a tanya romjait. Lehet, hogy órákig, de az is lehet, hogy csak pár perc volt. De akármeddig tartott is, sok embert vesztettek. És az eltelt idő minden újabb elesett katona után csak még hosszabbnak tűnt.

Aztán végre egy nagy rándulással megállt a Panzer. És Kim azonnal meghallotta a páncélököl megváltó sipítását is. A következő pillanatban pedig a tökéletes becsapódásnak lehetett tanúja. Tökéletes látvány volt. Ráadásul a robbanás megszabadította őket a német katonák nagyrészétől. A maradékkal már nem volt nehéz dolguk.

Lassan elcsendesedett a puskaropogás, és elhaltak a zajok. Csak a vegyes amerikai-brit csapat katonái maradtak talpon. Bennett oldalát megkarcolta egy golyó, de az ijedtségen kívül nagyobb baja nem lett. Kim és rajta kívül még páran egy karcolás nélkül úszták meg meg. Tizenketten könnyebben, súlyosabban megsebesültek, és nyolcan meghaltak.

Bennett épp arról vakkantott pörgős parancsokat, hogy lássák el a sebesülteket, és mindenkit állítsanak lábra, hogy mielőbb vissza tudjanak térni a pár mérföldre fekvő Párizs melletti táborba. Ezalatt Kim arra utasította a sajátjait, hogy kutassák át a környéket. Nem akart meglepetéseket. Ő maga pedig elindult, hogy összeszedje Bennett és a saját halottjainak a dögcéduláit. Nem volt épp kellemes elfoglaltság. De ha a terve sikerrel jár, ez sosem történik majd meg.

– Tessék – nyújtotta át a begyűjtött cédulákat Bennettnek, aki egy fájdalmas sóhaj kíséretében vette át őket –, sajnálom. Hat a tiéd, kettő az enyém.

Bennett csak bólintott, és az egyenruhája belső zsebébe rejtette a cédulákat. Oda, ahol már egyébként is csörgött pár. Kim követte a példáját, és épp valami vigasztalót akart mondani, mikor az épület romjai közül – közvetlenül a kilőtt tank mellől kiáltások hangzottak fel.

– Ezt nézzétek! Ilyet még biztos nem láttatok! – Kiáltozta az egyik közlegény. A többi katona azonnal köré gyűlt, majd élénk röhögés hangzott fel közülük.

Bennett és Kim összenéztek, majd az előbbi vállat vont. Ugyan, mit találhattak? Valami furcsa, számukra ismeretlen eszközt? Vagy valami ritka fegyvert? Esetleg egy vicces pozícióban meghalt ellenséges katonát? Bennett nem szerette, ha az emberei halottakon röhögnek, de rendre sem nagyon utasította őket érte. Nem volt benne biztos, hogy van értelme.

– Hagyd, majd én megnézem, hogy mi ennyire vicces – jelentette ki Kim, és megindult a közkatonák felé.

Megkerülte a romos házfalat, majd szabályosan át kellett furakodnia a katonák közt. Közben nem kerülték a figyelmét az innen is, onnan is felhangzó kérdések.

– Te, szerinted él még?

– Ezt meg honnan szalasztották? Egy párizsi bordélyból?

– Ki vesz fel ilyen ruhát?

– Ez most fiú vagy lány?

Kim a könyökével oldalba taszított egy-két katonát, hogy gyorsabb arrébb mozdulásra ösztökélje őket. És azok, mikor látták, hogy ki lökdösődik, egyetlen szó nélkül engedték át az őrmestert, hogy ő is vethessen egy pillantást a fal mellett fekvő alakra.

Kim lába pedig abban a pillanatban földbe gyökerezett, amint meglátta… Nem tudta, hogy a színes pólót, vagy az apró, törékeny alakot ismerte fel előbb. Louis… ott feküdt rongyosan, repesz-sebektől vérezve. És az a póló volt rajta… egy olyan szivárványos-csipkés felső, amit a 21. század eleji fotó adatbázisban látott, és azonnal beleszeretett. És Kim az egyik ugrás során szerzett is neki egyet egy híres New York-i divatházból.

Louis mindig boldogan viselte a felsőt, és Kim sosem mondta el neki, hogy az egy női ruhadarab – az állomáson egyébként sem számított. És Kimnek az volt a véleménye, hogy bár azt a dekoltázst eredetileg feszülő, kerek keblekre tervezték, de Louis formás mellkasán is lélegzetelállítóan mutatott, ahogy az a V-bevágás néha félrecsúszott, és látni engedte Louis izomzatának formás domborulatait és mélységeit.

Igaz, a színes csíkos felső szinte felismerhetetlenül mocskos volt a tanya sarától, a csipke ujjak majdnem teljesen leszakadtak róla, és Louis feszes farmerén is több volt a lyuk, mint az anyag. És ahogy ott mozdulatlanul feküdt, Kimnek a szíve is megállt a riadalomtól. Hogy kerülhetett ide? Él még egyáltalán?

Mielőtt felfogta volna, hogy mit tesz, már térdre is vetődött előtte. Óvatosan lefejtette a karját a fejéről, ahol egy repesz okozta sebet látott, amiből még mindig szivárgott a vér. Úgy fordította Louis-t, hogy meg tudja nézni a pulzusát, észre sem vette a megkönnyebbült sóhajt, ami kiszaladt az ajkai körül, mikor megérezte azt a gyenge, mégis határozott és ütemes lüktetést az ujjai alatt.

– Az isten megáldjon, Louis – súgta –, hogy a fenébe kerülsz te ide?

– Ismered, Ling? – Térdelt le mellé Bennett is, Kim nem is látta mikor lépett oda a többiek közé.

– Igen – csak ennyit tudott kipréselni magából, annyira összeszűkült a torka. Felnyalábolta Louis-t, egy kicsit talán túlságosan bensőségesre is sikerült az a mozdulat. Kim megrázta magát. Bennett és a katonák még mindig választ vártak. Végignézett rajtuk, és a legkézenfekvőbb magyarázattal szolgált.

– Az egyik bárban találkoztam vele, még a hétvégén Párizsban.

Amint kiderült, hogy a furcsa szerzet, akit a romok tövében találtak, az egyik őrmester ismerőse szegről végről, azonnal abbamaradt a Louis-n csúfolódás. Ez persze nem akadályozta meg a katonákat, hogy kisebb csoportokba verődve sutyorogjanak róla. Igaz, Bennett rájuk parancsolt párszor, hogy ne tegyék, utasította őket arra, hogy viseltessenek kellő tisztelettel. Ennek ellenére többen is arcukon döbbenettel lopva rájuk-rájuk lestek.

– Most mi van? – Vont vállat Kim, amikor elcsípett pár bámészkodót. – Ami Párizsban történik az Párizsban is marad. Vagy ti minden örömlányról beszámoltok majd otthon az asszonynak?

– Nekem aztán mindegy, hogy hova teszed – vont vállat Bennett, próbálta elviccelni a helyzetet, ami csapnivalóan pocsékra sikerült – csak nehogy kivirágozzon tőle a szerszámod.

– Nála sincs semmi rosszabb, mint amit a lányoktól szedhetnék össze – vakkantotta vissza ingerülten Kim –, és te se gondold, hogy nem láttam, hányan keresték fel kenőcsökért a dokit azután a hétvége után.

Ez hatott, több katona is pironkodva fordult félre, és úgy tűnt, Bennett sem akar más okos tanáccsal szolgálni. Így Kim inkább kiadta a parancsot, hogy nyalábolják fel a mozogni képtelen sebesülteket, és induljanak meg a tábor felé. Viszont abból nem engedett, hogy ő cipelje Louis-t.

A menet élére állt, és Louis-val a vállán vezetni kezdte az embereket, akik engedelmesen követték. Senki sem tett megjegyzést, bár Kimet a legkevésbé sem érdekelte, hogy mit gondolnak a katonák. Észrevétlenül felhúzta az egyenruha kabát ujját, és lepillantott a karórájára. Még tíz órát lesz itt. Lassan végetér ez a kényszerhónap ebben az istenverte 1944. szeptemberében. Ha minden a tervei szerint megy majd, innen 1939 szeptember elsejére ugrik, onnan pedig 1914 júniusba. És ha mindent rendbehozott, fogja Katerine-t ketrecestül, és onnan végre hazamegy. Louis-val együtt.

Louis felbukkanása egy kicsit megzavarta a terveit, kénytelen lesz magával vinni, de ez legyen a legkisebb baja. A lényeg, hogy életben tartsa ez alatt a két megálló alatt, és utána minden rendben lesz. Ha hazaértek azonnal leszerel. Végre. Másra sem vágyott, ennyi pokoli év után.

A táborba érve Louis-t az ideiglenes kórház azon részébe vitte, ahol a civil sebesülteket látták el, és a kérésére az új pácienst a többi sebesülttől elkülönítve helyezték el. Így majd nyugodtan megtárgyalhat vele mindent, amikor Louis magához tér, arról nem is beszélve, hogy sokkal könnyebben léphetnek meg a következő ugrás előtt. A katonák észre sem fogják venni, hogy eltűntek. Biztos, hogy keresni fogják majd a dezertőrt, de az már nem az ő gondja lesz.

Magára hagyta Louis-t egy rövid időre – jelentenie kellett a felettes tiszteknek. Fent kellett tartania a normalitás látszatát, nem kerülhet fogdába semmilyen gyanúval, vagy mulasztással.

Louis hasogató fejfájással tért magához. Ahogy kinyitotta a szemét, lassan tisztult ki előtte a zöld sátorponyva, és a lüktetés is valamennyire csökkent a koponyájában. Ahogy oldalra fordult, hogy jobban körülnézzen, és felmérje, hogy hova is került, egy alakot vett észre maga mellett.

– Kim – siklott ki ajkai közül a név, még mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, hogy megszólalt.

A férfi azonnal felé fordult, fölé hajolt, egy gyors fejmozdulattal körbekémlelt a sátorban, majd óvatosan megcsókolta cserepes ajkait. Futó csók volt, mielőtt Louis még úgy igazán megízlelhette volna Kimet, ő már el is engedte az ajkait, és hátrébb lépett egy lépést.

– Louis – köszöntötte közönyösnek tűnő hangon, arcán szinte semmilyen kifejezéssel, de Louis az álarc mögé látott, tudta, hogy Kim is megkönnyebbült, hogy végre magához tért. – Hogy vagy?

– Mint akit beszántottak – felelte ő fintorogva.

– Akkor nem is állsz messze az igazságtól – vigyorgott Kim –, nem sokan mondhatják el magukról, hogy túlélték, hogy a képükbe robbant egy Panzer.

Louis nem kérdezett rá, hogy mi az a Panzer. Ennyit még magától is ki tudott találni. Az a vas és acélszörnyeteg, ami majdnem átment rajta a fal mellett. Kim gyors magyarázattal felvilágosította, hogy pár helyen megvagdosták a repeszek, máshol megégették kissé, de különösebb baja egyébként nincs.

Louis-nak viszont nem nyílt módja bármit is felelni erre, mert valaki széthúzta a sátorponyvát. Ahogy Louis arra fordult, egy telfölszőke, huncut-kék szemű férfit látott belépni. Elvigyorodott, amikor meglátta, hogy Louis ébren van, és ezzel az elégedett vigyorral a képén lépett Kim mellé.

– Látom, a barátod egész jól van körülményekhez képest – veregette meg Kim vállát, aki viszont arcán gyanakvó kifejezéssel fordult a férfi felé.

– Ezt akár később is megkérdezhetted volna, Bennett – felelte neki szemöldökfelvonva –, elmondtam volna.

– Erh… igaz – vakarta meg a füle tövét a Bennett nevű –, én csak… Azt hiszem, elnézést akartam kérni. Sajnálom, Ling. Nem akartam tahó lenni veled mindenki előtt. És csak azt szeretném, hogy tudd, mindenkinek megtiltottam, hogy beszéljen rólatok. És… a tiszteknek is megerősítettem, amit te is mondtál, hogy visszafelé jövet találtuk a sebesült civilt. Mindenki más is ezt fogja mondani.

– Köszönöm, de nem kellett volna – enyhült meg a kifejezés Kim arcán –, nem akarom, hogy bajba kerülj miattam.

– Nem tervezek bajba kerülni – rázta meg a fejét Bennett –, de azt sem akarom, hogy esetleg illetlen magaviseletért hadbíróság elé állítsanak. Általában a kutyát sem érdekli ilyen vészterhes időkben. De bármikor kikerülhet a tisztek közül egy túllelkes seggfej…

Kim felnevetett. Louis pedig megbabonázva figyelte, ahogy fejét hátravetve felszabadultan nevet, és az ádámcsutkája néha ugrik egyet-egyet közben. Hogy mennyire hiányzott neki minden, ami Kim volt! Ha rajta múlik, soha többet nem engedi sehová egyedül, bárhova követi majd. És el is határozta magát, hogy nem fogja hagyni. Kim nem fog megsérülni vagy meghalni.

Figyelte, ahogy váltott még pár szót Bennettel. És ekkor kezdtek feltűnni neki az apróbb változások. Kim legalább öt-hat évvel idősebbnek tűnt, mint amikor elindult. Vajon ennyivel idősebb volt akkor is, mikor visszatért az állomásra, és meghalt az indítóteremben? Olyan hirtelen történt ott minden, hogy nem tudta volna felidézni, milyen volt Kim arca akkor. Leszámítva az evidens dolgokat, a vért, a zúzódásokat és sebeket.

Aztán Bennett elköszönt, és magukra hagyta őket. Kim ezután leült Louis ágya szélére, és a takaró alatt megfogta a kezét. Louis pedig a boldogságtól csak bután vigyorogni tudott rá. És persze kimondani az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Ling mi? Mi ez a név? Hiányoztál, tudod? Azt hiszem, szeretlek…

Erre a kijelentésre Kim arcán is a boldogság kifejezése terült szét, egy kissé még el is pirult. Rákacsintott Louis-ra, egyik mutató ujját az ajkai elé tartva jelezte, hogy beszéljen csendesebben, majd maga is suttogva válaszolt.

– Óvatosan, itt még a ponyvának is füle lehet. És én is szeretlek. Én egészen biztosan – Louis érezte, hogy ő sokkal jobban elvörösödik, mint Kim az imént, ráadásul a helyzetet még tovább rontotta, hogy Kim előre hajolt, és lopott még egy csókot az ajkairól. Ha Louis akkor nem ült volna, minden bizonnyal feladták volna alatta a lábai. Kim vigyorogva megint rákacsintott, és tovább beszélt. – Most kínai vagyok. Londonból. Az apám kínai, az anyám brit, így az sem furcsa, hogy kék a szemem.

Louis bólintott, ezen nem volt mit túlmagyarázni, egyszerű, de hatásos álca.

– Mióta vagy itt? Mi történt veled? Látom rajtad, hogy évek teltek el.

Kim nyelt egy hatalmasat, és kissé közelebb csúszott Louis-hoz.

– Jól látod. Azt hiszem, lassan hét éve lesz, hogy elindultam.

– Az meg hogy lehet? – Kerekedtek el Louis szemei. – Rem azt mondta, hogy minden utazó ideje össze van hangolva az állomással. Annyi idő múlva térsz vissza, mint amennyit eltöltöttél a küldetésen.

– Igen, általában így van – vont vállat Kim –, de én már nem vagyok a rendszer része. Katerine kirántott belőle. Nem akarta, véletlen baleset volt. Én pedig azóta üldöztem, és közben évek teltek el. De ha jól számolom, otthon csak pár hét, igaz?

– Azt hiszem, hónapok – rázta meg most a fejét bizonytalanul Louis –, de kicsit elvesztettem az időérzékemet, miután meghaltál…

– Meghaltam? – Kim majdnem lenyelte a nyelvét döbbenetében. – És te ezért vagy itt?

– Öhm… igen? Mi másért lennék?

– Hogy a francba engedtek ide? Azt hittem, úgy vigyáznak rád, mint a szemük fényére… Rem nem engedett volna sehova…

Louis figyelte, ahogy hirtelen elhallgatott, és a szája elé kapta a kezét. Ennél több bizonyosságra nem is volt szüksége, hogy valamit titkol előtte. Louis egyelőre úgy döntött, ennek a kiderítését elnapolja akkorra, mikor Kim már biztonságban lesz, és most csak arra koncentrál, hogy mindketten túléljék, bármi jöjjön is.

– Nem kértem engedélyt – előhúzta a zsebéből a szakadt pántú órát –, én csak… láttalak a körökben, és jönnöm kellett…

Kim szóhoz sem jutott egy pár pillanatig. Nézte a viharvert óráját, azt ami Louis-val jött vissza a jövőből… Majd vetett pár bizonytalan pillantást a saját csuklóján pihenőre is. Egy súlyos sóhajjal később felszólította Loius-t, hogy mondjon el mindent. Ő pedig elmondta a balul elsült visszatérést, azt hogy elrejtette az órát, majd ahogy a temetés után magába fordult, végül azt, hogy hogyan lett a megszállottsága Kim figyelése a körök túlsó oldalán. Az események végére érve viszont nem engedte Kimet kérdéseket feltenni.

– Szóval ezért vagyok itt. És most te jössz. Mi tartott ennyi ideig? Miért nem jöttél haza, ahogy tudtál?

– Mert nem tudtam – felelte Kim lemondóan. – Követtem Katerine-t, és mikor először elkaptam, megpróbált elugrani. Magával vitt belőlem egy darabot, és kirántott a szinkronból. Onnantól kezdve ahova ő ment, oda rántott engem is, és amikor továbbállt, minden alkalommal vitt magával engem is. Nem tehettem ellene semmit. Amikor észrevette ezt a malőrt, megpróbált megszabadulni tőlem. Anomáliákat okozott, hátha az széttépi a köztünk levő köteléket, de természetesen nem járt sikerrel. És mi tovább pattogtunk az időben előre-hátra. Egészen addig, amíg valami erdőben nem kötöttünk ki. Ott két nagyon fura srác fogságába estem. Aztán persze feltűnt Katerine, és próbálta kényszeríteni őket, hogy öljenek meg. De túljártak az eszén. Kemény kötésű srácok voltak azok. Nekik köszönhetem, hogy elkaptam a ribancot.

– És hol van most? – Kérdezett közbe Louis, hiába tudta, hogy a nő az anyja, és hogy talán éreznie kellene iránta valamit, de a tudat, hogy Kim meghalt miatta, kiirtott benne minden gyermeki érzelmet.

– Bezártam egy időn kívüli cellába, amíg helyre hozom, amit elrontott. Aztán, ha az megvan, akkor fogom, és hazaviszem. Legalább is ez volt a terv… De most hogy te itt vagy, és duplikáltál engem, és az órát, nem tudom, hogy visszamehetek-e az állomásra… Nem tudom, milyen anomáliát okoznék vele… Vagy hogy okoznék-e hiszen az állomás az idő végére épült…

– Basszus, anomália! – csapott a homlokára Louis. – Ezt nem mondtam… mert nem tudtam, hogyan… Inkább csak eldarálom… Katerine 12-es anomáliát okozott… Steward le is záratta az állomást emiatt…

Kimnek meg kellett kapaszkodnia Louis ágyának a szélében. Egy pár pillanatra még a szemét is becsukta, mintha az segíthetne feldolgozni a hallottakat.

– 12-es anomália?! – ismételte elképedve. – Hogy a tökömbe lehetséges ez? Nem… jobb kérdés, honnan a francból tudhatsz te erről?

– Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt Steward kidobatott az indítóteremből.

Kim felkelt az ágyról, és idegesen járkálni kezdett a sátorponyva alatt. Louis minden mozdulatát követte a tekintetével, de nem szólt közbe. Hagyta végiggondolni a helyzetüket, hagyta tervezni. Aztán Kim egyszer csak megtorpant, és szembefordult vele.

– Nem tudsz semmi mást? – Kérdezte türelmetlenül. – Hogy miért sebesültem meg, honnan tértem vissza, és mi történt…

Louis ismét végiggondolt mindent, ami az egyes indítóteremben hangzott el. Arra határozottan emlékezett, hogy valaki bekiabált egy helyet és időt… Mi lehetett? Aztán beugrott valami…

– Szeptember, azt hiszem. És Lettország? Nem… Valami más, de L-betűs volt…

Kim megtorpant, szinte eszelős tekintettel fordult Louis felé.

– 1939. szeptember elseje, Lengyelország – jelentette ki szinte azonnal, lenézett az órájára –, az a következő célpontom. Még öt óra van indulásig. Oké, mondom, mi lesz. Mivel nem tudjuk, hogy mi ment félre, elmegyünk Lengyelországba az eredeti terv szerint. Még azt sem tudjuk, hogy ebben, vagyis, abban a pillanatban már tizenkettes-e az anomália. Talán erről a pontról még helyre lehet hozni…

– Kim, én nem értek ehhez – próbálkozott Louis –, de nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű…

– Nem érted, Louis – most Kimen volt a tiltakozás sora –, Katerine előre programozta az ugrásokat. – Kinyúlt, és a semmiből előhúzott egy üvegkalitka szerűséget. Az egyik falának dőlve Katerine aludt benne. Majd Kim ugyanazzal a mozdulattal eltűntette. – Hiába lököm ki időn kívülre, az ugrások megtörténnek, mert én benne vagyok a folyamban. Már csak két megálló maradt. Lengyelország. És Bosznia-Hercegovina 1914. nyarán… Csak akkor ér véget a spirál, csak onnan mehetek bárhova szabadon… Addig meg… meg kell próbálnom tenni valamit… hinnem kell, hogy visszafordítható még ez az egész…

Louis Kim felé fordult az ágyon ülve. Lábait lelógatta, mintha ha fel akarna pattanni. Határozottan Kim felé bólintott. Legszívesebben megölelte volna, de látta, hogy Kim mennyire óvatos, ezért inkább letett róla, és a következőket mondta neki:

– Értem. Akkor végigjárjuk az utat. És mivel nem tudjuk, hogy mi történt, vagy történik… mindent megteszünk, hogy most ne halj meg. Szóval öt óra múlva. Mit csinálunk addig?

Kim meghatottan elmosolyodott, és Louis mellé lépett. Nyomott egy hálás csókot a homlokára, majd visszafektette az ágyba.

– Mi nem csinálunk semmit – mondta neki még mindig mosolyogva. – Te kihasználod ezt az öt órát, és erőt gyűjtesz. Alszol. Tudom is én. Addig én összeszedek mindent, amire szükségünk lehet. Aztán eljövök érted, és kiszökünk a táborból, nem kockázatjuk, hogy bárki meglásson minket.

Louis nem tehetett mást, minthogy beleegyezett a tervbe, tudta, hogy Kim mennyire hajthatatlan. Ezután magára is hagyta. És bár Louis úgy érezte, hogy az izgalomtól, és a viszontlátás boldogságától arra sem lesz képes, hogy lehunyja szemét, mégis szinte azonnal elnyomta az álom, amint egyedül maradt.

Pár óra múlva Kim ébresztette sürgetve. Egy rend zöld ruhát dobott az ölébe, és utasította, hogy öltözzön át. Amint Louis ledobálta koszos gönceit, Kim mindet a hátizsákjába tömködte. Louis pedig felvette a másik szett ruhát.

– Jelöletlen egyenruha – magyarázta Kim –, Lengyelországban majd szerzünk valami olyat, aminek a viseléséért nem lőnek agyon minket.

Ezen a ponton Louis nem jegyezte meg, hogy ha ott is háború van, akkor teljesen mindegy, hogy kinek az egyenruháját viselik, a másik oldal úgyis lőni fog rájuk. Amint elkészült, Kim kézenfogta, és kivezette a táborból. Már majdnem teljesen elmaradtak a sátrak a hátuk mögött, mikor kiáltás hangzott fel a hátuk mögött.

– Ling!

Kim úgy fordult a hang felé, mintha a lába elé lőttek volna. Louis is követte a mozdulatot, és a korház sátorban is látott tejfölszőke katonával találták szemben magukat.

– Bennett – meredt rá Kim döbbenten –, a francért jöttél utánunk?

Bennett kezében megremegett a puska, de nem fogta rájuk. Továbbra sem. Annak ellenére sem, hogy értetlenség tükröződött az arcán.

– Mi ez az egész? – Kérdezte választ követelve, majd Louis-ra siklott a pillantása. – Mióta megtaláltuk, mintha nem is te lennél… És a táborban mindenki árulóról suttog… és erre te…

Mielőtt Bennettnek módja nyílt volna akár a fegyverét felemelni, és bármelyikükre ráfogni, Kim olyan gyorsan lendült neki, hogy szinte látni sem lehetett a mozdulatot. A következő pillanatban pedig már satuba is fogta Bennett fejét és nyakát. Innen pedig semmi erőfeszítésébe sem telik majd eszméletlenre fojtani.

– Nem én vagyok az áruló, Bennett – suttogta neki olyan halkan, hogy Louis is alig hallotta –, én csak… más küldetésben járok, amiről nem beszélhetek. A legjobb barátom vagy, sosem ártanék neked. Te voltál az, aki mindig megvédett a többiektől, mikor a félvér kínain röhögni támadt kedvük. Sosem hálálnám meg ezt a kedvességet árulással. Be is bizonyítom… arra az esetre, ha mégsem járnánk sikerrel. Amint tudod, kérd át magad Párizsba az amerikai központba. Most, hogy a francia főváros felszabadult, rendfenntartókat nem küldik tovább máshova, és nem fognak elvinni a Csendes-óceáni hadszíntérre sem. És akkor túléled a háborút… Biztosan tudom. És most… bocsáss meg, Bennett…

Azzal addig szorította a férfi nyakát, amíg a keze le nem csúszott Kim izmos karjairól, és amíg eszméletlenül el nem ernyedt a szorításában. Ezután Kim óvatosan lefektette a fűbe, a keze ügyébe helyezte a puskát, hogy mellette legyen, mikor majd magához tér. Aztán Louis mellé lépett, és kissé arrébb vezette.

– Mindjárt nyílik az átjáró.

– És vele mi lesz? – tudakolta aggodalmasan Louis.

– Pár percen belül magához tér – biccentett Bennett felé Kim –, szándékosan nem ütöttem ki jobban.

Mást viszont nem mondhatott, mert kinyílt a kapu, és a forgó, fényes körök körülfogták az alakjukat. Mielőtt eltűnt volna előlük, Kim és Louis még pont látták, hogy nyílik még egy kapu, amin át egy csapat fekete ruhás, állig felfegyverzett katona lépett ki, ketten közülük felnyalábolták Bennettet, miközben a többi rohamot indított az ő kapujuk felé.

– Bennett! – Kiáltotta Kim kétségbeesetten, és Louis-nak minden erejére szüksége volt, hogy megakadályozza, hogy kirántsa őt a körből, ahogy előre lendült.

Mielőtt a katonák elérhették volna, a programozott kapu köréjük zárult, és mire kettőt pislogtak, már egy másik csata kellős közepén találták magukat. Kimnek alig volt ideje fedezékbe taszítania Louis-t, mielőtt egy robbanás méterekre repítette onnan, ahova megérkezett a kapun át.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jeremy Perkins)