Apának mindig is az volt a vágya, hogy az egész család – mi, a testvérei, a testvérei családja – menjünk el egy közös, természetközeli nyaralásra. Nem mintha Lillehammerben nem laknánk természtközelben – azt már meg sem említem, hogy mindenre allergiás vagyok, ami csak a zöldben előfordulhat –, most mégis úgy döntöttek a nagybátyáimmal, hogy utazzunk Bergenbe. Még szerencse, hogy a rokonok egy része pont ott lakik, és tudtak nekünk szállást foglalni a várost határoló erdő tőszomszédságában.

Nem figyeltem annyira a beszélgetésre, mikor a kocsiban ültünk, és apa arról áradozott, hogy mennyi ötlete van, és hogy milyen izgalmas lesz majd. A tükörben még rám is kacsintott, hogy most úgy lehetünk fent egész éjszaka, hogy még nincs is szilveszter. Mert ilyenkor alig van sötét éjjel, legfeljebb egy-két óra, és ezt ki kell használnunk a szülinapom alkalmából.

Akkor nem nyílt módom elmondani neki – mert nem sokkal utána adta meg magát a Ford –, hogy én inkább kihagynám, mert biztos szívrohamot kapok majd az ijesztően susogó fák miatt. Igen, én ilyen anyámasszony katonája vagyok, aki jobban érzi magát a városban, mint a természetben, és nem szégyellem magam érte. Meg egyébként is ki tudja milyen szörnyűségek leselkednek a fák közt a sötétben.

Ezeket a félelmeimet megírtam Pernek is, de ő csak kinevetett. Azt mondta, kifejezetten irigyel, hogy a szüleimet annyira érdekli, hogy élményeket szerezzenek nekünk, hogy még egy ilyen izgalmas nyaralást is megszerveznek. Bezzeg, a legizgalmasabb ahova ő eljut, az az internet és a Netflix legmélyebb bugyrai.

Annyira el volt keseredve, hogy most három hétig nem találkozunk, hogy nem volt szívem megmondani neki, hogy szívesen cserélnék vele. Ezerszer inkább a Netflix, mint a növények és allergia. De tényleg! Kinek hiányoznak az idegesítően döngicsélő bogarak, és a növények, amiktől folyamatosan folyik az orra, és viszket a szeme? Igen, tudom, Per a két kezét összetenné azért, hogy itt tölthesse ezt a pár hetet velünk, vagy hogy a helyemben lehessen. Lehet, hogy jövőre megpróbálom megbeszélni a szüleimmel, hogy hadd jöhessen ő is velünk. Talán beleegyeznek, és akkor mindenki jól jár.

És akkor talán a születés napom sem fog olyan rosszul elsülni, mint ahogy ma kinézett. Igen, ma lettem tizenhat. De mivel csak holnapra lesz teljes a nagycsaládi létszám, anyáék úgy döntöttek, hogy várjuk meg a többieket, és majd velük együtt ünnepeljünk. Már azt is kitalálták, hogyan… Jaj nekem! Mivel úgyis itt vagyunk egy kifejezetten rövid köpésre az erdőtől, és a hegyektől, és állítólag holnap nagyon szép lesz az idő, túrázni megyünk. Van pár szép hely állítólag itt a környéken, ahol nagyon kellemesen lehet piknikelni, és még a kilátás is kiváló.

És nekem már ennyitől a hideg futkos a hátamon. Nem tudom, hogy gondolták, de nekem egészen biztosan nincs kedvem órákat gyalogolni és cipekedni azért, hogy a szülinapi süteményt valami állítólag szép helyen öt perc alatt ehessük meg. Meg az ajándékot is teljes nyugalommal kibonthatnám a szálláson. Nem kellene valakinek azért hurcolnia, hogy utána majd az én hátamat húzza, amikor visszafelé jövünk. Minden felnőtt ennyire körülményes, vagy ezek a dolgok csak engem zavarnak?

Anya még a vacsora előtt összehívott egy kupaktanácsot, amin ismertette a holnapi tervet. És nem, ettől sem lett több kedvem hozzá. Eddigre már majdnem mindenki megérkezett, akik nem, ők majd csak az éjszaka folyamán fognak. Nem irigylem őket. Jó messziről, Tronheimból jönnek. Ha én ez alatt a hat óra alatt eluntam az életem, akkor mit mondjanak ők? Még rendesen pihenni sem lesz idejük, és alig pár órányi alvás után kell majd elszenvedniük ezt a kirándulást.

Körülöttem mindenki próbál jó képet vágni a holnapi tervekhez, így én, mint az ünnepelt, aki miatt ez az egész felhajtás van, szintén kénytelen vagyok. Közben végig magamon érzem a nővérem és az öcsém szúrós pillantásait… olyan vádlón merednek rám, mintha tényleg én kértem volna ezt a hercehurcát. Alig várom, hogy vacsora után elmenekülhessek a társaság középpontjából, eddigre pedig már bőven több kérdésre kényszerültem válaszolni, mint amire hitelesítve érezem magam. Olyan dolgokról, amiken sosem gondolkoztam még igazán.

Az a véleményem egyébként, hogy senkit sem érdekelnek ezek a dolgok, csak azért kérdezgetnek ilyeneket, hogy úgy tűnjön, hogy van közünk egymáshoz. Pedig leginkább csak a szüleink tartják a kapcsolatot. Nekem például meg sincs az unokatesóim telefonszáma. Nem is hiányzik, ha most nem tudok velük miről beszélni, amikor tényleg össze vagyunk zárva, akkor miről beszélnénk úgy, hogy az ország teljesen különböző részein lakunk? Ezen a helyzeten az sem segít, hogy az öcsém után én vagyunk a legfiatalabbak, és amíg a többiek a nőveremmel valamilyen csoda folytán megtalálják a hangot, mi ketten csak dedósok vagyunk nekik.

Erre Per sem tudott mit mondani, csak kitartást kívánt. Meg azt tanácsolta, hogy akkor próbáljak az öcsémmel szövetségre lépni. Na persze… a nővéremmel előbb találnám meg a közös hangot, mint vele. Az öcsémet csak a videójátékok érdeklik, én meg legszívesebben csak írnék meg olvasnék, amikor nem lehetek Perrel… Szóval, sajnos mindkettőnknek csak gyötrelem a másik társasága.

Amint lehet elmenekülök a család elől, és inkább olvasással próbálom elütni az időt. Egy olyan fiúról olvasok, aki elveszik egy erdőben, ami fölött sosem kel fel nap. Kifejezetten érdekes, le sem tudom tenni a könyvet, még akkor sem, amikor anya ránk szól, hogy lámpaoltás és takarodó. Mivel az öcsémmel és a nővéremmel vagyunk egy szobában, nem merem azonnal folytatni az olvasást zseblámpával a takaró alatt. Meg kell várnom, hogy elaludjanak.

Arra nem számítottam, hogy annyira kimerített ez a nap, hogy én is elalszok, miközben arra várok, hogy a többieket elnyomja az álom. Pár óra múlva arra riadok fel arra, hogy valami nehéz dolog leesik, és ezután fojtott hangon – mégis döbbenetes hangosan – szinte versengve igyekeznek lepisszegni egymást az emberek. Amennyire ki tudom venni, megérkeztek azok a rokonok, akikre vártunk, és valamelyikük utazótáskájának elpattant a pántja. Én már csak azt nem értem, mit tartott benne, hogy ilyen hangosan ért földet. Acél tömböket?

Ez után edénycsörömpölés hallatszik – gondolom anya igyekszik valami késői vacsorát beléjük diktálni –, és a papírvékony belső falak nem igazán tartják kint a vidám beszélgetés hangjait sem. Én meg lázasan fülelek, és próbálok rájönni, hogy az öcsém és nővérem ébren vannak-e. Nem tudom megállapítani, de azt gyanítom, hogy nem, mert a légzésük egyenletesnek tűnik. Mivel kellőképp biztonságosnak ítélem a helyzetet, előhúzom a párna alól a könyvet és a zseblámpát, és lelkes kíváncsisággal folytatom Elliott történetét.

Miközben én egyre falom az oldalakat, a ház is elcsendesedik. Nem is tudnám megmondani, mikor ült ez a nyomasztó és mély csönd az épületre. Fülelni kezdek, mert ez tényleg nyugtalanító. Eddig ezer féle susogást és állat hangot lehetett hallani a közeli fák felől, nem beszélve az éjszakai madarakról és zsizsegő rovarokról. De most semmi. Még a szél sem mozgatja a leveleket, semmi sem hívja elő azokat a kísérteties suttogásra emlékeztető hangokat fák és bokrok közül.

Annyira nyugtalanít ez a némaság, hogy óvatosan kibújok a takaró alól, és kilesek az ablakon. Korábban örültem, hogy én voltam a leggyorsabb és el tudtam foglalni ezt az ablak alatti ágyat, de most, hogy kilestem a sötétségbe a széles üveg táblán át, már annyira nem vagyok biztos abban, hogy ez jó döntés volt.

A fák közül a sötétből furcsa narancs és arany fényeket látok felvillanni. Remegnek az ágak közt, haladnak valamerre, de abban nem vagyok biztos, hogy merre, hogy közelednek-e a szállásunkhoz. Ijesztő ez a sötét. Az évnek ebben a szakában nem kellene ilyen mély feketének lennie az éjszakának. Sőt alig kéne éjszakának lennie. Felnézek az égre. Hova lett a hold? Hol vannak a csillagok? Nem látok semmi fényt, pedig nem felhős az idő.

És továbbra sincsen semmilyen zaj, még mintha a saját nyugtalan lélegzetvételeimnek sem lenne hangja. Kimászok a takaró alól, és odalépek a közelebbi ágyhoz, amiben a nővérem alszik. Megpróbálom felébreszteni, hogy megmutathassam neki a fényeket, de akármit csinálok, meg sem rezzen. Ez is nagyon furcsa. Megnézem a szüleimet. De az ő felébresztésükkel sem járok sikerrel. Sőt, senkiével a házból. Mindenki olyan mélyen alszik, mintha elvarázsolták volna őket. De ilyen nincs, nem? Megcsípem magam, hátha álmodok… kifejezetten fáj, szóval az álmot kizárhatom. Akkor mi ez az egész?

Valamivel megmérgezték volna magukat? Gyorsan végig gondolom, hogy mit ettünk és ittunk a nap folyamán, és ezek közül mi lehetett az, amiből én kimaradtam. De nem jut eszembe semmi ilyen. Viszont ez mégsem normális, valamit tennem kell. Segítséget kell kérnem.

Visszamegyek a szobába. felveszem a telefonomat az éjjeliszekrényről, hogy felhívjam a mentőket vagy a rendőrséget, vagy mindkettőt ebben a sorrendben. Tárcsázok, de nem történik semmi, teljesen süket a vonal. Próbálkozom még kétszer, de továbbra sem járok sikerrel. Ekkor eszembe jut, hogy a lakás nappalijában láttam vezetékes telefont. Azzal talán több sikerrel járok… Természetesen ezt sem működik. Teszek még egy kísérletet, hogy felébresszek bárkit a velem egy fedél alatt tartózkodó rokonok közül. De továbbra sem sikerül.

Kétségbeesetten ülök le az ágyamra. Nincs más megoldás; nekem kell a dolgok végére járnom. De nem akarok úgy elmenni, hogy nem szólok senkinek, hátha közben felébrednek. Gyorsan megírom Pernek, hogy milyen megmagyarázhatatlan jelenséggel találtam szembe magam, hogy senkit sem tudok felébreszteni, hogy nem működnek a telefonok. De a fényekről – nem is értem magam, miért –, nem teszek említést. Aztán írok egy üzenetet a családi közös chatbe is, itt úgyis az látják majd, amint felébrednek. Miután ezt is elküldtem, ellenőrzöm ezt az üzenetet is és azt is, amit Pernek küldtem. Mindkettő várakozik, egyik sem ért még célba. Hát rendben… Csak visszajön valami térerő előbb-utóbb.

Eddigre már majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy a választ a kérdéseimre és az éjszaka furcsa eseményeire azok a narancs-arany fények rejtik. És mivel senki sincs ébren ebben az időtlen feketeségben, kénytelen leszek én magam utána járni.

Felöltözök, fogom a zseblámát, és kilépek a házból. Pár pillanatig csak meredek a fényekre, aztán megérzem azt a szavakba nem önthető vonzást. Az éjjeli lepkék is így érezhetik magukat, amikor rabul ejti őket egy-egy utcai lámpa ragyogása?

Kicsit erősebben szorítom a zseblámpámat, de nem kapcsolom fel, mert pont eléggé látok a narancs-arany fények tündöklésében. Veszek egy nagy levegőt, és elindulok a fák közé. Követem őket a néma csöndben, és közben nem érzem telni az időt. Továbbra is sötét van, pedig az évnek ebben a szakában már világosodnia kellene – szürkébe fordulnia annak a nem teljesen fekete éjszakának. Nem értem, és tudom, hogy félnem kéne, de nem érzek félelmet, túlságosan ellenállhatatlanul húz előre a fények vonzása.

Én pedig engedelmesen megyek abba az irányba, amibe terelnek, egészen addig, amíg ki tudja mennyi idő elteltével, nem is… ki tudja mekkora táv megtétele után, egy tisztásra nem lyukadok ki. És attól, amit ott látok, még a lábam is földbe gyökerezik.

---

Mit látott Ole?
1. Valami elrettentően félelmeteset.
2. Valami lenyűgözően csodálatosat.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.

---

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Joshua Bayliss)