Mivel nem húzhatom tovább a saját időmet, hátat fordítok a tündének, és rohanni kezdek, ahogy csak a lábam bírja. A cipőm talpa alatt ezer felé fröccsen a tisztáson tóvá duzzadt víz, de még mindig nem fog rajtam. A lény érintéséből származó ragyogás továbbra is taszítja rólam a hideg cseppeket. Pár lépés, és már el is érem az erdő szegélyét, és bevetem magam a fekete fák közé.

---

A hátam mögött valami számomra ismeretlen nyelven elhangzó kiáltást hallok. Kétségem sincs afelől, hogy a tünde szentségel annak láttán, hogy épp próbálok elmenekülni. Előle is. A suhanást is hallom, ahogy szárnyai suhintásával utánam lendül, de szerencsére az a pár másodperc, amit a döbbenetével szerzett nekem, elég ahhoz, hogy elérjek egy szakaszt, ahol szorosabban nőnek a fák, és ahová a szárnyai miatt nem fog tudni követni.

A hang a fülemben megdicsér, hogy jól csináltam, majd tovább hajt egyre mélyebben az erdőbe. Eleinte teljesen jól látok a sötét fák között a bőrömből sugárzó ragyogásban, ami távol tart tőlem minden rémet. De ahogy haladok, lassan észreveszem, hogy ez a fény fokozatosan halványul, minden lépésemmel egyre jobban. Már csak azokat a fákat látom jól, amik közvetlenül körülvesznek, távolabb hullámzó feketeségbe fúródik a tekintetem.

Nem ismerem az erdőt, fogalmam sincs, hogyan fogok kikeveredni innen, de abban egészen biztos vagyok, kell találnom valami menedéket, ahol megvárhatom a reggelt. Ha teljesen kihuny az engem körülölelő fény, az orromig sem fogok látni ebben a sötétben. És ha felkelt a nap, akkor sem biztos, hogy kitalálok majd a fák közül, hiszen sosem jártam még erre. De talán a szüleim észreveszik, hogy eltűntem, és ha segítséget kérnek a hatóságoktól, ők biztos gondolnak majd arra is, hogy átfésüljék az erdőt.

„Nézd arra” – hallom a saját gondolataim közt azt a hangot, ami korábban is menekülésre ösztökélt. A fejem magától fordul, nem én irányítom, majd az egész testem engedelmeskedik az utasításnak.

– Mi van arra? – Csak azután döbbenek rá, hogy ezt hangosan is kimondtam, amikor egészen közelről hangzik fel a hátam mögött a gúlok artikulálatlan üvöltése.

„Fogd be a szád!” – torkol le indulatosan az a hang. – „Meg akarsz ölni minket? Ne mondd ki hangosan, ugyanúgy hallom a gondolataidat, ahogy te is az enyémeket. Most pedig hagyd, hogy biztos helyre vezessem magunkat.”

Erre nem tudok felelni, nem is enged, egyszerűen csak hátralök a saját tudatomban, és abba az irányba indul gyors léptekkel, amibe az előbb fordított. Tehetetlen vagyok, bár annyira nem is igyekszem visszaszerezni az irányítást a testem felett, mert jelenleg abszolút úgy tűnik, hogy a hang fejemben tud valami kiutat a helyzetből, ami rólam nem mondható el. Ennek ellenére a kíváncsiságomon nem tudok úrrá lenni.

„Hova megyünk?” – A kérdésemre összerezzen, ami nagyon furcsa érzés, lévén ketten osztunk a testemen, és az ő döbbenete az én izmaimat rántja össze. Mégis legalább félig készségesen válaszol.

„A közelben van egy barlag. Oda.”

Hát jó. Nem ellenkezem. Egyébként sem tudtam, hogy van itt egy barlang. És ha el tudunk bújni, akkor aztán tényleg nincs miért tiltakoznom. Erre a gondolatra hirtelen megtorpanok. Tudunk? Mióta gondolkozom úgy, mintha az, hogy egynél többen vagyunk a fejemben, normális állapot lenne?

„Miért álltál meg?” – korhol a hang. – „Nem hallod, mennyire a nyomunkban vannak?”

Megint nem hagy válaszolni, sőt ellenállni sem, mozgásra kényszeríti a lábaimat, sokkal gyorsabb tempóra ösztökél, mint amit korábban diktált. A hátam mögött felhangzó üvöltés miatt tökéletesen megértem az igyekezetét, ha hagyna mozogni, én is épp ennyire eszementen rohannék. Annyi különbséggel, hogy én nem tudnám, hova…

Hiába rohanunk inam szakadtából, attól, hogy irányítani tud, nem leszek sem gyorsabb, sem fittebb. Az izmaim égnek, a tüdőm és az oldalam szúr, hatalmas kortyokban próbálom lenyelni a levegőt, de minden alkalommal égeti a torkomat. Én már rég megálltam, de legalábbis lelassultam volna, ő viszont nem eged. Próbálom figyelmeztetni, hogy már nem bírom sokáig, de a gondolataim épp úgy elakadnak, mintha beszélni próbálnék.

Ha más nem is, de annyi eredménye van ennek a rohanásnak az életünkért, hogy már valamennyire távolabbról hallatszik a gúlok felháborodott üvöltése. És mivel a hang a fejemben tudja, hogy merre visz, eddig még egyetlen ág sem csapott képen, sőt kövekben és gyökerekben sem buktam fel, mert mindről tudja, merre vannak, és átemeli fölöttük a lábaimat.

Eddigre viszont már szinte teljesen elhalványult a bőrömből sütő fény, sőt pár lépés múlva ki is huny. Azóta ismét ér eső, ami olyan hevesen zuhog, hogy a sűrűn növő fák terebélyes lombja sem képes fékezni a nyakamba zúduló vizet. A ruháim rám tapadnak, így még keservesebb a mozgás. Másodjára is megtorpannék, de az a valami a fejemben nem hagyja, tovább visz a feketeségben. Vaksötét vesz körül, semmit nem látok, csak az oxigénhiánytól szemem előtt táncoló foltokat.

„Nem bírom” – nyögöm gondolatban, és a sötét miatti rettegésemet semmilyen formában sem szükséges külön kifejezésre juttatnom.

„Nincs miért aggódnod, tudom, merre tartunk. És már nem vagyunk messze.” – Mégsem nyugszom meg a kijelentésétől.

Még pár lépés, és hirtelen előre hajolok, de akkora lendülettel, hogy még a hátam is belereccsen. Majdnem elkésett mozdulat volt, érzem, hogy alig pár milliméterrel kerültem egy vaskos ágat. De nem nem nyílik módom ezen csodálkozni, mert a következő pillanatban térdre vetődök, és mászva folytatom az utat tovább.

Huzatot érzek arcomon, ahogy azt is, hogy az eső abbamaradt a fejem fölött. Próbálok körülnézni, de ahogy kissé megemelem a fejem, éles csattanással beverem a fölöttem húzódó hideg kövekbe. Ezek szerint elértük a barlangot, és az eső nem elállt, csak kívül rekedt. Viszont az állatias üvöltést tompán bár, de továbbra is hallani.

„Nem állhatunk meg” – sarkall továbbhaladásra a hang. – „Az eső ugyan nekünk kedvez, és a gúlok nem érzik a szagunkat olyan jól, de csak idő kérdése, hogy valamelyik megérezzen minket, és ide is kövessenek.”

„Akkor mi lesz most?” – szakad fel belőlem egy riadt sóhajjal a kétségbeesés. – „Ez egy barlang… egy zsákutca. Nem estünk itt csapdába idebent?”

„Nem” – nyugtat ő. – „A barlang túlsó végén van egy másik kijárat. Szűk folyosó visz oda, a gúlok és az a másik szörny nem férnek át rajta.”

„Milyen másik szörny?” – követelek magyarázatot, mert nem értem, miről beszél.

„Az, amelyik majdnem magával csábított a tisztáson.”

A valaminek a fejemben nincs kedve tovább társalogni, érzek valami falat kettőnk közé ereszkedni, ahogy leválasztja a saját tudatát az enyémről. Hiába próbálkozok, már nem érem el, ő viszont továbbra is képes irányítani a testemet. És meg is teszi, térden csúszva, négykézláb bevisz egy olyan szűk járatba, amiben tényleg még én is alig férek el. A falak súrolják a bőrömet, pár szakaszon egyenesen át kell préselnie magunkat. Vagyis… és ez a legijesztőbb az egészben, nem én préselem át magam, hanem a valami irányítja a mozdulataimat. Én végig szobafogságban vagyok a saját fejemben.

Próbálok kitörni, visszaszerezni az irányítást a tagjaim felett, de akárhogy küszködök is, nem sikerül. Üvölteni próbálok, de a hangom sem éri el a másikat. Végül feladom. Abban bízom, hogy talán ennek a valaminek is van szüksége pihenésre, talán valamikor elalszik, és akkor újra én lehetek az úr a fejemben. A másik lehetőség, hogy talán örökre bezárva maradok a koponyám legmélyén, annyira ijesztő, hogy belegondolni sem merek igazán.

Mi lesz így velem? Valaki vagy valami csak úgy magára húzta a bőrömet? Nem törődve azzal, hogy én is benne vagyok… Annyira abszurd ezt még csak elképzelni is… Mi lesz, ha találkozik a családommal? Hogy fog reagálni? Engedi majd, hogy szóljak hozzájuk?

Eszembe jut a tünde a tisztáson. Már határozottan bánom, hogy nem fogadtam el a felém nyújtott kezét. Akárhova vitt volna, nem hiszem, hogy vele nagyobb bajban lennék, mint most. Ez is rejtély… A másik a fejemben miért gondolja szörnynek? Amikor ott álltam előtte, végtelen nyugalmat éreztem a jelenlétében. Nem hiszem, hogy gonosz lenne, ahogy azt sem, hogy képes lett volna ártani nekem.

Ebben a pillanatban érzem ledőlni a kettőnk tudatát elválasztó falat, és a valami megszólal:

„Persze, hogy nem akarja, hogy szörnynek lásd. Hogy bírna akkor együttműködésre?”

Szóval ő eddig is hallotta az összes kétségbeesett aggodalmamat, csak engem zárt ki…

„Miért van szüksége az együttműködésemre?” – kérdezem tőle türelmetlenül és dühösen. – „Te most bebizonyítottad, hogy neked semmibe sem kerül azt tenni velem, amit csak akarsz. Ő szerintem hatalmasabb nálad, tőle még ennyi erőfeszítést sem követelne.”

Erre megint nem válaszol. A jutalmam a botor kijelentésre csak fekete, fortyogó düh és indulat az irányából, semmi egyébre nem méltat. Elgondolkozom egy pillanatra. Talán hálásabbnak kellene mutatkoznom, amiért megmentett? Nem… nem hiszem. Nem reagál semmivel erre a gondolatomra, én pedig valahogy nem tudom elhinni, hogy megmentett bármitől is. Valamit akar tőlem, valamire használni akar, de elképzelésem sincs, mire. Ellentétben velem, ő bármit el tud fedni előlem.

Az szakítja meg ezt az eszmefuttatásomat, hogy csípős, hűvös huzat csap az arcomba. Észre sem vettem, mennyire nem mozdult a levegő a barlang végén, amíg a kijárathoz közel érve ismét fel nem támadt a szél, ami esőillatot sodor felém. Ezek szerint tényleg nem estünk csapdába, és tényleg létezik a kiút innen. Jó tudni, hogy a lakótárs a fejemben legalább ennyire szavahihető.

Még mindig mélységes sötét vesz körül, továbbra sem látok semmit, azt mégis biztosan tudom, hogy mikor jutottunk ki a barlangból. És nemcsak abból, hogy váratlanul felegyenesedtünk, hanem abból is, ahogy a kinti szél ismét újult erővel feszül a testemnek, és borít be hűvös nyár éjszakai esővel.

Közvetlenül a közelemben üvöltés hangzik, és valami megragad…

---

Mi ragadta meg Olét?
1. Egy gúl.
2. A tünde.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.

---

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Ryan Hutton)