Valós helyek és elképzelt történetek

Gondolom, senkit sem ér meglepetésként, ha azt mondom, hogy nagyon szeretem Angliát és Skóciát, hiszen két regényem is játszódik ezeken a helyeken. Korábban nagyjából évente jártam Angliában főleg kint élő barátokkal találkozni, de néha csak úgy barangolni, például Skóciában. A Covid persze nem tett jót ezeknek az utazásoknak, sajnos több mint két évig nem voltunk sehol.

Most viszont felkerekedtünk, és újra elutaztunk Londonba. Azért is érdekes ez az utazás, mert idén van a tizedik évfordulója, hogy először jártam ott. Nem voltunk túl hosszú ideig, brit író barátommal sem tudtunk sajnos találkozni, mert másfél héttel az utazásunk előtt egész családjával együtt elkapták a Covidot. Ez kissé megváltoztatta a terveinket, de szerintem így is kihoztuk a maximumot ebből a hétből.

De mint mondtam, feltaláltuk magunkat. Először is végigjártuk azokat a helyeket, amiket a legelső alkalommal néztünk meg, emellett megvalósítottunk olyan programokat, amik tíz éve időhiány vagy a rossz időjárás miatt nem fértek bele. És újra alkottuk a kedvenc fotóinkat. Nagyon mókás volt, és jó érzés visszatekinteni ennyi idő távlatából ezekre az emlékekre. Érdekes egymás mellett látni ezeket a képeket. Néha magamra sem ismerek, annyit változtam, annyi minden történt tíz év alatt…

De hogy miért is született ez a bejegyzés? Azért, mert egyik nap ellátogattunk Oxfordba, és erről (is) szeretnék egy rövidebb élménybeszámolót írni. Egyébként annak ellenére, hogy többször jártam már Angliában, vannak olyan helyek, ahova sosem jutottam el. Ilyen volt Oxford, de ilyen még Dover vagy Cornwall és Penzance is. Minden vágyam eljutni egyszer az utóbbi régiókba is. Egy napot szántunk Oxfordra, bár az idő eléggé ellenünk dolgozott, mert majdnem végig esett, így többször kényszerültünk be mindenféle kávézókba vagy bárokba.

Az egyik ilyen, ahova bemenekültünk, a JF (Jolly Farmers) bár volt. Nagyon hangulatos hely, és az ott dolgozók is kedvesek. Hagyok itt néhány képet róla.

Egyébként az mindig meglep, hogy Angliában mennyire elfogadóan állnak a mássághoz. Persze nem vagyok annyira naív, hogy azt higgyem, ott nincs semmi probléma, és nincsenek gonosz, bigott emberek. Az író barátom, akinek az egyik gyereke transznemű, bőven tudna mesélni erről. És annak ellenére, hogy most ebben a kérdésben is tapasztalható visszaesés, mégis nagyságrendekkel jobb a helyzet náluk, mint nálunk.

Ami nagyon tetszett itt, az a mosdó volt (sajnos nem fotóztam le, mert ide azért még nem telefonnal járok). Lehet, hogy most nem leszek népszerű a véleményemmel, de én sosem értettem a mesterségesen gerjesztett hisztit a mosdók körül. Elég sok helyen jártam, és tapasztaltam, hogy milyen körülmények között járnak mosdóba az emberek. Például Izlandon, ahol szinte minden nyilvános mosdó koedukált. Vagy Japánban, ahol sok nyilvános wc nem koedukált, de nagyjából csak egy papírfal választja el a férfi és a női oldalt, és ha látni nem is lehet egymást, de hallani mindent lehet. Vagy amik guggolósak… na azokat kifejezetten ki nem állhatom, az egyik barátnőmmel „lebegős” mosdóknak hívtuk ezeket, mert kell hozzá némi egyensúlyérzék, hogy a hosszabb dolgát elvégezze az ember. Viszont annyiból higiénikusabb, hogy sehol sem kell érintkezni vele. Ezekkel a kalandokkal egy életre megtanultam, hogy ha kell, akkor kell, és mindegy milyen felosztású a mosdó, csak legyen.

Szóval nekem nincs bajom a koedukált vécékkel és a gendersemleges mosdóval sem. A JF-ben egyébként a két helyiség felosztása a következő volt: „Washroom with pissoirs and cubicles (mosdók piszoárral és fülkékkel)”, illetve „Washroom with cubicles (mosdók fülkékkel)”. De láttam olyat is – igaz, az nem itt volt –, ahol csak annyit írtak az ajtókra, hogy „Humans, Aliens, Werewolves, whatever, just was your hands afterwards (emberek, űrlények, vérfarkasok, tökmindegy, csak mosd meg a kezed utána)”.

Amikor épp kijöttem a fülkés mosdóból, egy 60-70-es néni épp benyitott a piszoárosba, majd azzal a lendülettel ki is fordult onnan. Amikor elindult a másik helyiség felé – ahonnan én épp kijöttem – és észrevett, nevetve csak annyit mondott : „Wrong door! I always choose the wrong door! (Rossz ajtó! Mindig a rossz ajtót választom!)” És mi következik ebből? Hogy nem akkor fordult meg itt először. Belevaló néni!

Egyébként a JF-es kényszermegállás meghozta a szerencséket, mert utána már teljesen jó időt kaptunk, és lehetőségünk nyílt végre egy tisztességes, nem égszakadás elől menekülős sétára a városban. Ezalatt tudtam még érdekességeket fotózni. Az egyik a George & Davis fagyizó volt.

Sokszor elgondolkozom azon, hogy a könyvem szereplői vajon mit csinálnak azután, hogy a könyv eseményei véget értek. Vajon mihez kezd Dennis és Davis (Edinburgh kék fényei) azután, hogy visszavonulnak a mentőzéstől? Dennisről minden gond nélkül el tudom képzelni, hogy egy macskamenhelyen kezd el dolgozni. De Davis? Akinek nem erőssége emberekkel foglalkozni … És erre tessék, jön egy ilyen hely.

Vajon betársulna egy volt – Afganisztánt megjárt – bajtársával, vagy egy volt mentős kollégával egy fagyizó megnyitásába? Igaz, hogy nem bírja az embereket, de a legjobb barátja, Adrian gyerekeivel egész jól kijön. De vajon tudna kezelni egy hangos, visongó gyerekcsoportot? A gépekhez egész jól ért, szóval akár a fagyigépeket is tudná bütykölni, ha arról van szó. Sőt, amikor épp túl sok lenne neki a tömeg, vagy túl nagy a zaj, akkor kifogásként is elvonulhatna „gépeket szerelni”.

Az egészen biztos, hogy Dennistől minden áldott nap megkapná, hogy annyira nem is magának való, mint amennyire hiszi. Ennek ellenére szerintem élvezné a fagyizós munkát, hiszen a nyugalmat nem bírja, egy fagyizó pedig minden csak nem nyugodt, különösen szezonban. Persze sosem vallaná be senkinek, hogy szereti ezt a nyüzsgést, legkevésbé Dennisnek. Sőt az is biztos, hogy Adrian lányai törzsvendégek lennének.

Ha olvastátok a könyvet, Ti hogy látjátok ez? Szívesen meghallgatnám a véleményeteket is erről, ha van kedvetek kommentet vagy üzenetet írni.

A harmadik érdekesség egy könyvesbolt volt, a Last Bookshop, avagy az Utolsó Könyvesbolt.

Sajnos, amikor arra jártunk, már zárva volt, így bemenni nem tudtunk, de azért egy fotót készítettem róla. Egyébként ezt a boltot látva támadt néhány novellaötletem. Szerintem záros határidőn belül meg is valósítok belőle párat.

És ha már könyvesbolt meg érdekességek, találtam még két fotózásra érdemes látványosságot, igaz ezeket nem Oxfordban, hanem Londonban. És igen, a kettő közül a bolt egy LMBTQ+ témájú üzlet. Bele sem merek gondolni, hogy itthon meddig kéne várni egy ilyenre. Pedig hiánypótló lenne.

Ezt sajnos sehogy sem tudtam jobb szögből fotózni… 😅

Utolsó érdekességnek legyen még itt erről a zebráról fotó. Transz zászló! Már csak Dennis miatt is le kellett fényképeznem. Ami kifejezetten tetszik ezen a képen, hogy Angliában mindig kiírják – gondolom elsősorban a külföldiek miatt –, hogy melyik irányba nézz, mert onnan jön majd valami nálad nagyobb. Ahol pedig kétirányú a forgalom, ott az szerepel, hogy „Look both ways”, vagyis nézz mind a két irányba. És ha már a nemi és szexuális identitás is spektrum, miért ne nézhetnénk mi is mind a két irányba?

Ennyi érdekességet gondoltam most hozni nektek az angliai kiruccanásunkról. Ha van kedvetek, hagyjatok kommentet, hogy nektek mi tetszett a legjobban a fentiek közül.