Sokat gondolkoztam, hogy van-e értelme még itt is írni a Meseország mindenkié című könyvről, hiszen annyian annyi mindent mondtak már róla. És én is készítettem egy véleményt a Magyar Szerzők Könyvei Magazinba. Viszont azok után, hogy már mindenféle egyházi vezetők is szakértőként szólalhatnak fel a témában, arra jutottam, hogy akkor én is elmondhatom a véleményemet. Nem mint szakértő, én nem vagyok elég arcátlan ezt kijelenteni magamról, hanem mint valaki, akinek saját tapasztalatokon alapuló véleménye van.

Szóval úgy döntöttem, hogy mesélek egy kicsit. Olyan emberekről, akinek a meséjébe betekintésem nyílt. Három nagyon rövid mese lesz.

A kitagadott királyfi

Volt egy évfolyamtársam gimnáziumban. Nem beszélgettünk sokat, igazából barátok sem voltunk. De néha, amikor ő is egyedül volt és én is, összeültünk megvitatni azokat a dolgokat, amik akkoriban történtek velünk. Neki is megvolt a maga baja a saját családjával, és éppen akkor nekem is megvolt a sajátommal. Annyi különbség volt csak kettőnk baja között, hogy az enyém az övé nyomába sem ért. Az enyém az volt, elfelejtették a születésnapomat a szüleim. Az övé az volt, hogy bevallotta az őt egyedül nevelő apjának, hogy meleg. Állítása szerint nem sült el “olyan” rosszul, mert az apja nem dobta ki otthonról, hanem megengedte, hogy addig otthon lakjon, amíg tizennyolc éves nem lesz.

Az észrevett királylányok

Van két barátnőm, akik egy ideig egy párt alkottak, aztán később az útjaik szétváltak, de mi azóta is barátok vagyunk. Amikor még együtt voltak, egyik alkalommal kézen fogva sétáltak egy plázában. Ami annyira valljuk be, nem meglepő, hiszen a lányok szoktak olyat, és sokszor semmi más nincs mögötte, csak barátság. Az ő esetükben viszont pont nem ez volt helyzet. És természetesen egy megtermett úriembernek kifejezésre is kellett juttatnia a nemtetszését a következő módon:
– Hogy szakadt volna anyátokba a fejetek, ribancok!

A két bátor királyfi

Két meleg barátom, akik egy pár voltak, az egyik éjszakai buszon utaztak hazafelé. Az egyikük kicsi, nőies termet, a másik pedig hatalmas, széles vállú, amolyan “igazi férfi”. Társaságban és ismeretlenek előtt mindig nagyon óvatosak voltak, ügyeltek rá, hogy semmi se látszódjon rajtuk.
Aznap éjjel ez valahogy nem sikerült nekik, pedig nem voltak hivalkodók, vagy feltűnőek. És egyébként is volt egy szép lány a buszon, aki magára vonzotta az utasok minden figyelmét. Olyannyira, hogy az egyik megállónál felszállt kötekedő férficsoport is azonnal észrevette. És zaklatni is kezdték, mert meg kellett mutatniuk, hogy mennyire férfiak egyetlen lány ellen, és egyébként is a lányok annál inkább tiltakoznak, minél jobban tetszik nekik.
És bár nem volt üres a busz, valahogy mindenkinek lett mit néznie, mindenki igyekezett úgy tenni, mintha nem történne semmi a szemük előtt. Csak az én két barátom ment oda a lányhoz segíteni neki. A nagyobbikkal közülük nem mertek kikezdeni a “bátor” srácok, de a kisebbik kapott egy hatalmas pofont tőlük, amitől csúnyán feldagadt az arca (úgy kell a mocskos b*zinak, minek szól bele mások dolgába, hangzott el akkor a buszon).
Azt az ütést természetesen újabbak követték, és a vége verekedés lett. Aminek a folyományaként a buszsofőr az én barátaimat szállította le a buszról, mondván, hogy egyértelműen ők szították a feszültséget. Ők pedig a hátralévő utat gyalog tették meg. Az egyikük vérző arccal…

Ennyi lenne a három rövid mese. És hogy mi belőle a tanulság? Mert a mesék végén szokott lenni, nem igaz? Nos, szerintem csupán annyi, hogy mesék még senkinek sem tették tönkre az életét, de az emberi gonoszság és szűklátókörűség már éppen elég emberét keserítette meg, ha nem egyenesen tönkretette. És ki merem mondani, hogy a meséktől még senki sem lett rossz ember, de attól, hogy a szülei már egész kicsi korától kezdve gyűlölni tanították, annál is inkább.

Jegyzet

Borítókép forrása: saját fotó