Így írok én III.

Avagy narráció és írói nézőpontok

Pár napja elkezdtem olvasni egy magyar író könyvét, ami kifejezetten tetszik, bár a narráción néha felkapom a fejem. Ez késztetett elgondolkozásra, és emiatt döntöttem úgy, hogy összeszedem a gondolataimat az elbeszélés és narráció típusokról, és írói nézőpontokról.

Nézzük is akkor, hogy milyen a narráció a könyvben, és mi az, ami zavar benne. A legnagyobb problémám vele az, hogy az író gyorsan – akár egy-két bekezdésen belül – vált a nézőpont karakterek közt. Persze értem én, hogy ez azt a célt szolgálja, hogy megmutasson a másik szereplőn át valami olyat, amit a korábbi nem tudhatott/láthatott. Azt is el tudom fogadni, hogy ez azt a célt hivatott szolgálni, hogy pörgőssé és kissé filmszerűvé is tegye az olvasási élményt, én mégsem szeretem ezt a megoldást. Ennek a fő oka az, hogy nem kedvelem a mindenható és mindent tudó narrátorokat. Ha pedig a narrátor egyik bekezdésről a másikra, vagy akár egyik mondatról a másikra is válthat karaktert, akkor nincs semmi korlát előtte.

Én sokkal inkább azt a fajta elbeszélést szeretem, amikor az adott jelenetben a narrátor végig a kiválasztott karakter szemszögéből mutatja be az eseményeket, és éppen annyit tud, mint az adott karakter. Szerintem így sokkal emberibb és hihetőbb a történetmesélés, hiszen egyszerű halandókként mindannyian be vagyunk zárva a saját fejünkbe, éppen ezért mindent szükség szerint a saját szűrőnkön át látunk. Számomra ezért kellemetlen, mikor jön egy mindent látó narrátor, és csettintésre vált nézőpontot.

Persze olvastam korábban is nem egy olyan könyvet, amiben mindenható és mindent tudó volt a narrátor. Erre Tolkien nagyon jó példa. És hiába szeretem a munkásságát, ezek a gyors váltások az ő könyveiben is zavarnak. Főleg a Hobbitban. Az Gyűrűk urában is megmaradt az, hogy narrátorként jóval többet tud a szereplőknél, de már sokkal jobban kezelte, hogy mennyit “kotyog” ki szereplőkről. A Hobbitot nem egyszer majdnem félre tettem amiatt, hogy kiszólogat az olvasónak, hogy incselkedik velük, hogy felhívja a figyelmet olyan eseményekre, amik csak később fognak megtörténni, viccelődik a szereplőkön, hogy nem látják előre. Olyan többször előfordult, hogy előre kommentált egy-egy eseményt, ami még be sem következett. Számomra ez megtöri az élményt. És pontosan ezek az érzések kerítettek a hatalmukba a mostani könyv olvasásakor is.

Azt hiszem, ebből már ki lehet találni, hogy én igyekszem úgy narrálni, hogy az olvasó együtt ismerje meg a történéseket a nézőpont karakterekkel. De ez persze nem jelenti azt, hogy ne próbálgattam volna a szárnyaimat több narráció típusban is, mire megtaláltam magam a harmadik személyű, múlt idejű elbeszélésben.

Próbálkoztam például első személyű múlt idejű mesélésben is. Ez kifejezetten akkor volt jellemző, amikor még alig kilenc-tíz évesen elkezdtem írni. Személy szerint úgy érzem, hogy sokan azért választják ezt a megoldást, mivel egyszerűnek tűnik. Hiszen ki ne tudna elmesélni a saját szemszögéből, a maga fejéből a világra kinézve múltban történt eseményeket? Viszont eddig olvasási élményeim alapján úgy látom, hogy nehéz ezt jól csinálni. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy a karakter hiteles maradjon, miközben “én”-ként mesél magáról.

Kifejezetten az szokott zavarni, amikor oldalakon keresztül ecseteli saját magát a főszereplő karakter, például azt, ahogy kinéz. De most őszintén, a saját életében, a saját fejében ki szokta elmondani, hogy 162 centi, ilyen hajú, olyan alkatú, ezt vagy azt gondolja róla a másik nem? Kevés olyan könyvvel találkoztam, amiben az író meg tudta teremteni a környezetet arra, hogy a szereplő úgy mutassa be magát, hogy az természetesen hasson. Mondjuk, hogy egy jelenetben meg kell néznie magát a tükörben, és akkor megállapítja, hogy mennyire kialvatlan/milyen jól sikerült felöltöznie aznap stb. Emellett azt sem szeretem, hogy bár a főszereplő fejében vagyunk, mégis már-már szinte isteni magaslatokba emelkedve tud mindent a környezetében levőkről.

Ugyanezek a buktatók mondhatók el a jelen idejű én-elbeszélésekről is. És ha választanom kell a kettő között, általában emellett döntök. Ezt valahogy jobban kedvelem, mert ez inkább olyan hatást kelt, mintha tényleg én lennék az adott szereplő, és ott lennék, és velem történnének az események.

Szemléltetésnek hozok egy részletet az egyik novellámból:

– Mi lesz, bemehetünk már? – kérdezi az egyik kétajtós szekrény, akivel együtt várakozunk a furgonban.

Ráemelem hitetlenkedő pillantásomat, elképesztő, hogy még mindig nem fogták fel. Hányadik közös razziánk is ez? Bár szívesen rákérdeznék erre, mégis megtartom magamnak a véleményem, és inkább lesajnálóan végignézek az értetlenkedőn, aki szinte vibrál a türelmetlenségtől, és a vágytól, hogy végre lövöldözni kezdhessen.

Visszafordulok a konzol felé, és arról sem mondok semmit, hogy világ életemben allergiás voltam arra, ha hozzá nem értők sürgetnek. Legyünk őszinték, egyre rosszabbul tolerálom. Az izomagyak valahogy képtelenek megérteni, hogy mit tesznek az olyanok értük, mint például én. Már számon sem tartom, hányszor magyaráztam el eddig pályafutásom során, hogy amikor az izom-egységeknek várnia kell, az nem azért van, mert éppen nem csinálok semmit. Épp ellenkezőleg, ez az egész az ő biztonságukat szolgálja.

Ha tetszett a részlet, ide kattintva elolvashatod.

Ezen kívül még egyetemista koromban tanultam egy íróról, aki te-elbeszéléseket írt. Amikor megpróbálkoztam a könyveivel, eleinte kicsit furcsa volt, hogy úgy van megírva, hogy egyenesen neked beszél. Hogy te ezt csinálod, hogy te ide mész stb. Egyébként végül nem fejeztem be a könyvét, mert valahogy nem ragadott meg a történet, annak ellenére sem, hogy az ötlet nagyon megtetszett.

Olyannyira, hogy én is megpróbálkoztam egy ilyen regénnyel. Amiben egy kritikus pillanatban a főszereplő előtt lepereg az élete, és a lelkiismerete beszél hozzá. Ezt a történetemet nem tettem fel sehova, de most megmutatok egy kis részletet belőle.

Szakamoto is látta, hogy nagyon nem vagy formában, kérdezte is, mi zavar. Amennyire tudtad, elzagyváltad neki, hogy talán sikerült a családod nyomára bukkannod, de fogalmad nincs hogyan tovább. Az öreg nem volt jó ilyen jellegű probléma megoldásban, mégis úgy segített neked, ahogy tudott, elfelezte veled saját kincstári dohánykészletét. Igaz, a tüdődet majd’ kiköpted tőle, egyáltalán nem azt a hegyi levegőt szívta, amit te.

Egyik alkalommal, mikor kivonultatok az étterem mögé, rágyújtani, még azt is felajánlotta, hogy ha szükségét érzed, ad neked pár szabad napot, hogy rendezhesd a dolgaidat. Te persze töredelmesen megköszönted hozzád való jóságát, de nem éltél a lehetőséggel. Azt mondtad, a munka megnyugtat, és bevallottad azt is, hogy ennyi év után fogalmad sincs, hogyan lehetne felvenni a kapcsolatot újra.

– Hát fiam – szívott egy hatalmas slukkot az öreg –, csak úgy, hogy odamész, és kinyitsz feléjük. Ők nem tudják, hogy itt vagy, tőlük aztán várhatod ugyanezt.

– Köszönöm – vigyorogtál fanyar kifejezéssel a képeden –, de ennyit én is kigondoltam.

– Akkor meg nincs mit halogatnod. – Az egyszerű megoldások híve volt.

Sokat gondolkoztál ezen az útravalón a nap hátralevő részében, hogy hogyan tudnád hasznosítani ezt a tanácsot. Nem jutottál sokra, az előző kényelmetlen éjszaka után csak egy pihentető alvásra vágytál a saját ágyadban. Aztán mikor otthon elnyúltál a saját gerincedhez idomult, kopott matracon, mielőtt elnyomott volna a kimerült álom, felkínálta magát a megoldás.

Elhatároztad, hogy másnap munka előtt megnézed hol is laknak pontosan. Kis lépésenként fogsz haladni, és ha ez megvolt, még mindig ráérsz kitalálni, hogyan tovább. Ezután kitapogattad a telefont az ágy mellett, korábbra akartad állítani az ébresztőt. Mikor bekapcsolt a kijelző világítás, szinte a szemedet kisütötte, amíg hozzá nem szokott a fényhez kigondoltad, hogy mennyi időt is kellene adnod magadnak.

Majd miután letetted a fejed, azonnal letepert a fáradtság.

Ezen kívül nagyon tetszik még az, amikor harmadik személyű, de jelen idejű az elbeszélés. Nagyon nyomasztó, és olyan hangulatot kelt, hogy a narrátor láthatatlanul folyamatosan ott van a nézőpont karakter nyomában, és az ő válla mögül lesi a történéseket. Rettenetesen feszült és szorosan összezárt érzést kelt ez a fajta történetvezetés. Eddig csak egy 19. századi elmegyógyintézetben játszódó pszicho-thrillert olvastam, ami ilyen módon íródott. Ebben a regényben a láthatatlan narrátor végig a főszereplő orvost követte. Ez az egyik kedvenc könyvem egyébként. Itt írtam róla részletesebben.

Egyszer, ha végre rászánom magam, én is szeretném kipróbálni magam egy ilyen történetben. De egyelőre azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen feszültséggel teli és nyomasztó módszerrel egy egész regényt írjak, egyelőre elégedett lennék egy novellával is. De majd még meglátjuk, mit hoz a jövő.

Ez lenne hát a véleményem az narráció típusokról, és az írói nézőpontokról. Remélem érdekesnek találtátok, és tudtam valamennyit segíteni, ha esetleg még keresitek, hogy melyik módszer lenne a legtesthezállóbb, legkényelmesebb számotokra. Érdemes kipróbálni minél többen magatokat, aztán ami a legjobban beválik, az úgyis veletek marad majd.

Jegyzet
  • Borítókép forrása: unsplash.com (Thought Catalog)
  • Egyéb képek: unsplash (Patrick Fore, Vald Kutepov)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s