És mit tervezek a közeli és távolabbi jövőre?

Akik követnek akár a blogjaimon, akár más felületeken, észrevehették, hogy az utolsó másfél évben (több is, ha azt vesszük, hogy az Éjfekete 2021. novemberében jelent meg) nem feltétlenül voltam aktív. 2022-ben nem készült annyi blogbejegyzésem, egyik oldalamra sem, mint 2021-ben, sőt, idén egészen addig nem foglalkoztam velük, amíg össze nem vontam a kettőt. És most érzem úgy, hogy kezd visszatérni az erőm és a korábbi lendületem.

De mi is történt velem 2021. novembere után?

Azt hiszem, nemes egyszerűséggel csak annyi, hogy túlhajtottam magam. Nálam nem számít ritkának ez, mert ha csinálok valamit, akkor azt tényleg szívvel-lélekkel, egészen végkimerülésig csinálom. Így meg talán nem furcsa az, hogy egy idő után elfogyott minden energiám. Nem tudom ki mondta, de teljességgel igaza van abban, hogy a kiégést mindig megelőzi a lángolás. Ezt én is tökéletesen észrevettem magamon.

2021. egy kifejezetten aktív év volt számomra. Megjelent két regényem, és egy novellám – bár ezen utóbbinál már nagyon éreztem, hogy csak vonszolom magam –, illetve számát sem tudom, hány blogbejegyzés került fel az oldalakra, plusz még egy adventi naptárat is írtam, ami Wattpadon és itt a blogon is olvasható.

Aztán jött 2022. Kevesen tudják, de ez egy igazán nehéz év szolt számomra, amit rögtön egy hét megszakítással egy hónap betegeskedéssel nyitottam. Az egészségem és az immunrendszerem sosem volt épp jó, és tavaly azt hiszem mind a kettő szabadságra ment. Én meg itt maradtam, és egyik betegség követte a másikat. Ezekről nem nagyon írtam, mert még arra sem volt erőm a legtöbb esetben. A mélypont tavaly nyáron érkezett el, amikor covidos lettem. Nem tudom, kit mennyire viselt meg, de én őszintén megvallva, életemben nem voltam még olyan szarul, mint akkor, ráadásul hetekig tartott, mire felgyógyultam. De utána még hónapokig voltam nagyon gyenge, és természetesen minden nátha és takonykór azonnal megtalált, amint valaki egyet tüsszentett a környezetemben.

Ezek miatt az eredetileg tavalyra tervezett egyik kéziratom sem készült el, amikre annyira haragudtam – nem mintha a történetek hibája lett volna, hogy én nem tudtam haladni velük –, hogy végül félre is tettem őket. Nem akartam addig erőltetni, amíg annyira megutálom ezeket, hogy soha többet nem fogom elővenni egyiket sem. Így viszont, hogy ideiglenesen félre tettem ezeket a történeteket, tudom, hogy előbb-utóbb befejezem őket, amint elkészült az a fantasy, amit tavaly karácsony óta tervezek, és január vége óta írok, és amiben ismét megtaláltam az alkotás örömét.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltam végtelenül dühös magamra, hiszen én is úgy éreztem, hogy csak lógok a levegőben és nem csinálok semmit. Most visszatekintve már látom, hogy ez nem igaz, mert bár a kiadásra szánt kézirataim nem készültek el, de Wattpadra bőven került ki tartalom. Egy androidról szóló sci-fi, a 2021-es advetni naptár folytatása és egy poliamor fantasy, ami egyelőre szünetel, de tervezek majd ehhez is visszatérni.

Szóval levonva a konklúziókat, arra jutottam, hogy nem álltam meg mindennel, inkább csak takaréklángon pislákoltam tovább a lángolás után, amíg erőt nem sikerült gyűjtenem.

De mivel is foglalkozok most, és mik a későbbi tervek?

Általában nem meglepő nálam, hogy 2-3 történetet is írok egyszerre. Persze, ha valami nagyon magával ragad, és nem tudok szabadulni tőle, akkor félre teszem a többit. Ez történt a három futó projektemmel is, hogy most a váratlan harmadikra tudjak koncentrálni. De mik is ezek? Lentebb mondok majd róluk pár szót, és hozok belőlük egy-egy szerintem érdekes részletet is. Ezekre a történetekre a helyszínnel fogok hivatkozni, ahol játszódnak.

Fantasy-világ projekt

Jelenleg minden perc szabadidőmben ezzel a kézirattal foglalkozom, már kifejezetten előrehaladott állapotban van, egy-két hónap és befejezem. Reményeim szerint jövőre meg is jelenik. Annak ellenére, hogy milyen a jelenlegi helyzet a könyvpiacon, nem hagyom magam eltéríteni, és ez a történet is LMBTQ+ lesz. Ebből a könyvből több érdekes, rövidke jelenetet megosztottam már a Facebook csoportomban (minden exkluzív tartalom, hír oda érkezik, úgyhogy ha érdekelnek ilyenek, lépj be oda a megadott linken), ezért ide csak a kedvenc jelenetemet hozom.

Edinburgh project

Ennek a sorozatnak az első és megjelent kötete az Edinburgh kék fényei című regényem. A sorozat egyik fő jellegzetessége az lesz, hogy a kötetek nem folytatásai egymásnak, más-más szereplőkről szólnak, akik átjárnak a kötetek közt. Hasonlóan képzelem el, mint Honoré de Balzac: Emberi színjáték (La Comédie humaine) című regényfolyama. Ez a monumentális, 95 kötetes és egymással laza kapcsolatban álló történetek gyűjteménye mindig is lenyűgözött (az meg nem kevéssé, hogy az író száznál is több kötetet tervezett, csak a halála közbe szólt). Ami egészen biztos, hogy az én Edinburgh sorozatom nem lesz 95 kötet, de azért egyelőre kettőt már elkezdtem írni ezek közül.

Az egyik a korábbi novelláimból ismert körmös fiúról, Mike-ról és a hajléktalan Jamie-ről szól (itt és itt olvashatsz róluk), míg a másik az egészségügyi dolgozó Gregory és a furcsa tolmács-újságíró Letho kapcsolatát mutatja be. A két történet ugyanúgy Edinburgh-ban és környékén (Glasgow, Falkirk stb.) játszódik, mint az első rész. És bár a Kelpie szobrok nem kapnak akkora szerepet ezekben a történetekben, mint az első kötetben, de más környékbeli látványosságok és helyek nagy jelentőséggel bírnak majd az új részekben is.

Részlet I.

Jamie marhára nem érezte otthon magát. Mondjuk ez nem volt újdonság azóta, hogy leszerelt.

Azóta nemcsak a lakásában, a szüleinél, az élettársánál, vagy a barátaiknál nem volt otthon, de a saját fejében sem. A nyugtalanság és aggodalom, hogy valahol valaki majd a nyomára lel, folyamatosan feszítette a koponyáját, azt utóbbi pár hétben már úgy is, hogy szedte a gyógyszereit. Na jó, többé-kevésbé…

Általában csak akkor, amikor Roger rákérdezett, hogy ugye nem felejtette el bevenni… Eleinte próbált hazudni, csakhogy az hivatásos ápoló, aki a szülei akaratossága nyomán rendszeresen a nyakára járt, elég gyakorlatra tett szert mellette, és már nem dőlt be neki. Mindig megnézte a gyógyszeradagolót, és orbitális patáliát csapott, ha csaláson kapta. Ilyenkor kénytelen-kelletlen bevette ezeket, máskor meg igyekezett eltűntetni a tablettákat, ami szintén nem bizonyult egyszerű feladatnak a szemfüles Roger mellett. Aki természetesen nem volt hajlandó megérteni, hogy ezek a gyógyszerek eltompítják, lassítják a gondolatait. És mi van akkor, ha nem veszi észre a jeleket, és valami baj történik miatta, amit megakadályozhatna?

Az aznapi gyógyszereit szerencsésen el tudta tüntetni, így most legalább nem volt annyira tompa, mint az előző napokban, amikor az ápoló még időben elkapta. Végre rendesen látott mindent, és megfelelően hallotta is a suttogásokat a háttérben. Valaki egyértelműen figyelte őket. Valami nem volt rendben, de eddig még akármivel próbálkozott is, nem tudta beazonosítani, hogy milyen irányból les rájuk a veszély. Roger persze nem vette komolyan. Szerinte Jamie paranoiája csak tovább súlyosbodott azóta, hogy hazatért a seregből. Pedig ha tudná, hogy sosem látott még ilyen tisztán!

Részlet II.

Gregory a legkevésbé sem számított rá, hogy valaki úgy neki ütközik, hogy majdnem a kezében szorongatott kólás üveget is kiüti belőle. De szerencsére el sem ejtette, és magára sem borította. Ahogy megfordult, hogy alaposan leteremtse a figyelmetlen illetőt, a látványtól még azt is elfelejtette egy pillanatra, hogy hol is van éppen.

Álmában sem gondolta volna, hogy éppen itt fog összefutni Letho Rossal, akinek a közösségi média profiljait időről időre követte. Vagyis rendszeresen. Kínzás alatt sem vallotta volna be soha senkinek, de a Gyűrűk ura cosplayes képeit mindig is lenyűgözőnek találta. Sokszor gondolkozott azon, hogy valamelyik platformon ráír, és megpróbál beszélgetésbe elegyedni vele, de mindig visszatartotta saját önbizalomhiánya és kishitűsége. Ugyan mit akarna Letho éppen tőle, aki a sudár tünde mellett legfeljebb egy nyomorult törpnek menne el?

Annyira váratlan – és természetesen kellemes – meglepetés volt számára ez a találkozás, hogy még azt is kiesett a fejéből, hogy épp keresetlen szavakkal elégtételt venni készült az őt ért fizikális inzultusért. Mivel Letho nem lépett be az osztálytalálkozós chatbe, logikusan feltételezte, hogy eljönni sem fog.

– Bocsánat, nem figyeltem – szólalt meg akkor fejét ingatva, tünde haja szinte táncot járt kecses nyaka körül, mindeközben bizonytalanul egyik lábáról a másikra állt.

Gregory-t meglepte ez a félszeg megnyilvánulás, a fotói alapján ugyanis rendíthetetlen önbizalmat várt a fantasy- történetekbe illő megjelenésű férfitól.

– Semmi gond, gondolom, jóval a radarod érzékelési tartománya alatt repültem – próbálta oldani a feszültséget a maga szómenéses módján, szokás szerint kifigurázva saját alacsonyabb termetét. A maga 168 centijével nem számított épp hegynek, szóval talán az sem meglepő, hogy a közel két méteres Letho nem vette észre. A másik férfi fesztelenül felnevetett a kijelentése hallatán, ami hatalmas megkönnyebbüléssel töltötte el Gregory-t.

Hollandia Project

Ez a történet egy huszonéves magyar fiúról, Kiliánról szól, aki kiköltözik Hollandiába a távolba szakadt nagybátyjához, hogy botanikusként tulipánokkal dolgozhasson. Itt halkan megjegyezném, hogy semennyire sem értek a virágokhoz, de szerencsére az örök bétám igen, és őt mindig zaklathatom kérdésekkel.

Részlet

Földi Kilián. A tábla fehérjén táncoló, kézzel írt fekete betűket látva Kilián gyomra kissé összerándult. Ha most otthon, a Liszt Ferenc reptéren szállt volna le a repülőről, vajon hányan nevetnének a nevét látva?

Mindig is úgy érezte, hogy a szülei alaposan beleválasztottak ezzel a legjobba. Mintha csak azt akarták volna, hogy minél nehezebb legyen neki a többi gyerek között. Igaz, huszonnégy évesen már egyáltalán nem gyerek, de azért még ennyi idősen is előfordult, hogy valaki csúfolódni próbált vele a neve hallatán.

De itt, annyi más nyelvet beszélő idegen, és ezerféle táblát tartó várakozó között senki sem foglalkozott sem vele, sem másoknak szóló táblákkal. Kilián már ennyitől megkönnyebbült, és borongós gondolatai is azonnal szerte foszlottak, ahogy pillantása a nagybátjya, Ernő bácsi arcára siklott. Az idősebb férfi vidám mosollyal kémlelte az érkező tömeget, szeme huncutul csillogott, amit a korral járó mély barázdák sem tudtak tompítani. Ernő bácsi olyan büszkén tartotta a mellkasa előtt azt a névtáblát, mintha egyenesen valami királyi hírességet várna az eindhoveni reptér érkező oldalán.

Kilián is azonnal észrevette. Igaz, egy tízezres tömegben sem tévesztette volna el a nagybátyját a tábla nélkül sem. Egyenesen felé vette az irányt. Ahogy megállt Ernő bácsi előtt, ő egy szoros öleléssel üdvözölte – némiképp ügyetlenre sikerült úgy, a fél kezében a táblát szorongatta. De ez nem akadályozta meg abban, hogy megveregesse a vállát, és megpróbálja levenni a hátáról a súlyosnak tűnő hátizsákot.

– Hagyd csak, nem nehéz – próbált kitérni a nagybátyja elől Kilián. – Csak a gépem, meg pár dolog, amit személyesen akartam hozni. Meg pár szendvics, amit anya csomagolt.

Fintorgását látva Ernő bácsi felnevetett.

– Értem, hogy fapados járat, de azért csak nem halsz éhen három óra alatt.

– Ugye? – kuncogott Kilián is. – Én is ezt próbáltam megmagyarázni neki, de hajthatatlan volt. Hallani sem akart arról, hogy majd a reptéren veszek valamit.

Ezekkel a történetekkel foglalkozom jelenleg. Titeket melyik érdekel a legjobban ezek közül? Ha gondoljátok hagyjatok kommentet. 😉

Jegyzet

• Borítókép forrása: saját fotó (London)
• Egyéb fotók: saját fotók
• Idézet: saját történet